A kunyhóban a levegő megfagyott. A falakon végigsöprő külső fényszórók éles, remegő csíkokat rajzoltak a rönkök közötti résekre. A vakító, fehér fénycsóvák lassan, szisztematikusan pásztázták a sötétséget, mint valami ragadozó szempár.
Sophie a kabátomba temette az arcát, míg Lily – Ethan lánya – egyetlen hang nélkül húzódott be a sarokban álló fapad mögé. Lily nem sírt, nem remegett; a kislány arcán pontosan ugyanaz a megmagyarázhatatlan, fegyelmezett nyugalom tükröződött, mint az apjáén.
Ethan mozdulatai szinte teljesen zajtalanok voltak. Ahogy felállt a tűz mellől, a teste meglepő könnyedséggel és ragadozószerű rugalmassággal mozdult. Kivett a zsebéből egy kis, fekete rádiót – egy professzionális, katonai sávos adó-vevőt –, majd egyetlen gombnyomással lehalkította.
— Hallgass rám, Clare — mondta halkan, szinte csak a szája szélét mozgatva. A hangja nem tükrözött kapkodást, sőt, éppen ez a dermesztő higgadtság volt a legijesztőbb az egészben. — A hátsó ajtó a patakmeder felé nyílik. Ott egy meredek, sziklás csapás vezet le a völgybe. Kiviszed a lányokat. Lily tudja az utat, ő fog elöl menni. Nem kapcsolsz be semmilyen lámpát. Nem használsz telefont.
— És te? — kérdeztem, miközben a szívem olyan hevesen kalapált a bordáim mögött, hogy szinte fojtogatott. — Ki van odakint, Ethan? Azok a járművek… miért követtek minket a benzinkúttól?
Ethan a kunyhó ablakánál állt, az árnyékok védelmében kikandikálva. Az arca oldalról megvilágított profilja kemény volt, mint a faragott kő.
— Azok a sötét terepjárók nem engem követtek, Clare — mondta, és egyetlen másodpercre rám emelte a tekintetét. A sötétben a szemeiben fagyos tisztánlátás égett. — Daniel elkövetett egy hibát a benzinkúton. Amikor a luxus SUV-od elromlott, a biztonsági rendszer automatikus helymeghatározót küldött a céged központi szerverére. De a cégednél valaki nem a mentőasszisztenciát értesítette… hanem eladta a koordinátáidat.
