A gyomrom rándult egyet. Az apám vállalata. A milliárdos logisztikai és biztonsági hálózat, amit felépített, és aminek a vezetését az elmúlt két évben átvettem. Végig azt hittem, hogy a veszélyeket az emberek fizetésével előre ki tudom szűrni. De a veszély most bentről, a saját rendszeremből érkezett.
— Daniel… ő tudott róla? — suttogtam döbbenten.
— Daniel csak egy gőgös, ostoba báb — felelte Ethan. — Azt hitte, a pénze és az öltönye megvédi. De a három terepjáróban ülő emberek nem tárgyalni jöttek. Zsarolási alapot akarnak. Téged és a lányodat.
Odakint az eső csapkodta a tetőt, de a motorok zúgása egyre közelebbről hallatszott. A kavics ropogása jelezte, hogy a járművek körbeveszik a vadőr kunyhót. Ajtók csapódtak. Nehéz léptek közelítettek a faverandához.
— Indulás. Most — utasított Ethan, és a kezembe nyomta a vízálló táskáját.
— Nem hagyhatlak itt egyedül! Hárman vagy négyen vannak… vagy még többen!
Ethan nem válaszolt. Csupán megérintette a csuklóján lévő sima, fém fityeget – azt a jelvényt, amit évekkel ezelőtt az apám fotóján láttam. A Különleges Műveleti Parancsnokság elit, el nem ismert fantomegységének szimbólumát. Olyan férfiak viselték, akik hivatalosan nem is léteztek a katonai nyilvántartásokban. Férfiak, akiket akkor küldtek be, amikor semmilyen más egység nem élt volna túl.
— Hidd el, Clare… — suttogta Ethan, miközben kioldotta a nehéz reteszt a hátsó ajtón —, én sosem vagyok egyedül a sötétben.
A menekülés a sötétben
Lily megragadta Sophie kezét. A kilencéves kislány mozdulatai hihetetlenül magabiztosak voltak. Egyetlen szót sem szólt, csak intett a fejével, és már ki is lépett a zuhogó esőbe. Sophie szorosan követte, én pedig utolsóként léptem ki a nedves, hideg éjszakába.
A kunyhó mögött a terep meredeken lejtett a sziklás patakmeder felé. Az eső áztatta sárban a lábunk csúszkált, de Lily habozás nélkül vezetett minket a vadrózsa-bokrok és a hatalmas tölgyfák árnyékában.
