Ethan odalépett hozzám, lekapcsolta a táskájáról a száraz vésztakarót, és gondosan betakarta vele Sophie-t és engem.
— Olyan emberek, akiknek a cégbiztonsági igazgatód, Marcus Vance eladta a családi útvonaladat — felelte Ethan. — Vance hónapok óta sikkasztott az apád alapjaiból. Amikor megtudta, hogy ezen az éjszakán a 17-es főúton utazol a lányoddal, értesítette a hitelezőit. Azt tervezte, hogy elrabolnak, majd a visszaszerzésedért járó „váltságdíjat” és a cég feletti ellenőrzést felmarkolja.
A döbbenettől megállt a levegő a torkomban. Marcus Vance… az ember, akinek havonta százezres nagyságrendű összegeket fizettünk a biztonságunkért. Az ember, aki az apám jobbkeze volt.
— Honnan tudod ezt? — kérdeztem, és a hangom megremegett. — Honnan tudsz ennyit a cégemről? Az apámról?
Ethan hosszú ideig nézett rám. Az eső végigfolyt az arcán, de a tekintetében hirtelen átütött valami mély, régi, fájdalmas emlék.
— Apád, Harrison Whitmore, tíz évvel ezelőtt megmentette az életemet — mondta Ethan lassan. — Amikor a csapatomat elárulták egy külföldi bevetésen, és a kormány letagadta a létezésünket is… ő volt az egyetlen ember a magánszektorban, aki erőforrásokat biztosított, hogy kihozzon minket. Ő adta ezt a fém jelvényt. Azt mondta, ha egyszer eljön a nap, amikor a családja veszélybe kerül, és a saját biztonsági emberei cserbenhagyják… használjam a tudásomat.
A puzzle utolsó darabja is a helyére került.
Nem a véletlen hozott minket össze azon a lerobbant benzinkúton. Ethan Cole nem véletlenül állt a régi Ford pickup mellett a viharban. Nem a szerencse volt, hogy ismerte a patak vízállását, az áradási zónákat és a régi vadőr kunyhót. Évek óta szemmel tartott minket a háttérből – csendes, láthatatlan védelmezőként, hogy törlessze a tartozását az apámnak.
Az elszámolás
A hajnal lassan, szürkén virradt rá a 17-es főút feletti dombokra. A vihar visszahúzódott, elhagyva a kimosott utakat és a felduzzadt patakmedreket.
