A szövetségi hatóságok és a helyi rendőrség kora reggel érkeztek meg, miután Ethan a katonai adó-vevőn keresztül közvetlen, kódolt vészjelzést adott le a megyei seriffnek. A három sötét terepjáróban ülő támadókat fegyveres elfogással őrizetbe vették a vadőr kunyhó közelében.
Daniel, aki egész éjszaka a benzinkút legmagasabb pontján remegett a zseblámpájával, sápadtan, megszégyenülve nézte, ahogy a rendőrök elvezetik a támadókat.
Aznap délután a nashville-i vállalati központban a hatóságok letartóztatták Marcus Vance-t is, mielőtt elhagyhatta volna az országot. A számlái zárolásra kerültek, a cégbiztonság hálózatát pedig teljes egészében átszervezték.
Az új virradat
Néhány héttel később a vihar emléke már lassan halványulni kezdett. A tiszta, napsütéses délutánon a birtokunk verandáján ültem.
Sophie és Lily a kertben szaladgáltak, kacagva játszottak a fűben. A két kislány az első éjszaka óta felbonthatatlan barátságot kötött.
Ethan a kerítés mellett állt, a régi Ford pickupja nyitott motorháztetője felett hajlongva. Bár a veszély elmúlt, és Marcus Vance rács mögé került, Ethan nem ment el. Ott maradt a közelben – nem azért, mert tartozott az apámnak, hanem mert végre megtalálta azt a helyet, ahová hazatérhetett.
Odaléptem hozzá, két csésze gőzölgő kávéval a kezemben. Átadtam neki az egyiket.
Ethan felnézett a motorból, és átvette a csészét. Az arcán lévő kemény, katonai vonások megenyhültek, amikor rámmosolygott.
— Köszönöm, Clare — mondta halkan.
Ránéztem a csuklójára. A fém jelvény még mindig ott volt a keskeny zsinóron, de most már nem takarta el az ujjával. Nem volt rá szükség.
— Én tartozom köszönettel, Ethan — feleltem, miközben a lányaink nevetését hallgattuk. — Egész életemben azt hittem, hogy a biztonságot a pénz, a kamerák és a fizetett emberek jelentik. De megtanítottad, mi az igazi biztonság.
Ethan a távoli dombok felé nézett, ahol a napfény áttörte a felhőket.
— Az igazi biztonság nem a veszély hiánya, Clare — mondta szelíden. — Hanem az, hogy tudod, ki áll melletted, amikor a vihar megérkezik.
