Mögöttünk hirtelen éles, tompa reccsenés hallatszott – a kunyhó elülső ajtaját berúgták.
— Tisztítsátok meg a terepet! Nincs itt senki! — hallatszott egy durva, rekedt hang az esőfüggönyön át. — A tűz még meleg! Keressétek meg őket!
Aztán megszólalt egy másik hang. Egy tompa, elfojtott puffanás. Majd még egy. Olyan volt, mint a fém szisszenése a nedves levegőben.
Lövés zaját vártam, kiabálást, de nem volt semmi. Csak az eső egyenletes veregetése a faleveleken, és a kunyhóból érkező nehéz, tompa testek elesésének zaja. Ethan nem használt lőfegyvert, ha nem volt feltétlenül szükséges. A sötétség az ő terepe volt, az éjszaka pedig az eszköze.
A kunyhóból felhangzó rövid, fojtott zűrzavar adott nekünk annyi időt, hogy elérjük a patakmeder alsó szakaszát. A víz vadul habzott a sziklák között, a sár pedig térdig ért. Sophie megcsúszott, egy pillanatra elakadt a lélegzete, de rákaptam a karjára, és felhúztam.
— Anya… félek — suttogta Sophie, miközben a fogai vacogtak a hidegtől.
— Tudom, kicsim, tudom — öleltem magamhoz a vizes kabát alatt. — De biztonságban vagyunk. Ethan vigyáz ránk.
Lily megállt egy hatalmas, kidőlt fenyőfa gyökérzeténél, és hátranézett.
— Apa hamarosan itt lesz — mondta csendesen, abszolút bizonyossággal a hangjában. — A bácsik a teherautókkal nem tudnak lejönni a sziklákon.
És igazuk volt. Alig öt perccel később a sötétből egy alak bontakozott ki. Nem csapott zajt, nem árasztott fényt. Ethan úgy lépett ki a fenyőfák közül, mintha maga is a vihar része lenne. A ruhája átázott, a kezén a fém jelvény halványan megcsillant az éjszakában, de az arcán nem látszott semmilyen sérülés.
— Tiszta az út — mondta halkan. — A járműveik gumiabroncsai használhatatlanok. Legalább két órába telt, mire gyalog átvágják magukat a mocsáron.
Rábámultam. Egyedül intézett el egy felfegyverzett különítményt, kevesebb mint hat perc alatt, a teljes sötétségben.
— Kik voltak ők, Ethan? — kérdezted tőle, miközben a hideg rázott.
