1. RÉSZ
A nővérem a lányom tányérját a földre tette a kutyája tálja mellé, és anyám 28 vendég előtt nevetett.
“Ott ehetsz,” mondta Lorena, miközben igazította a karkötőit. Röviden: abban a kis szobában, ahol élnek, biztosan hozzászoktak.
Sofia 9 éves volt. Úgy nézett a rizs-, vakond- és csirketált, mintha valami szörnyűt tett volna. Coco, a pomerániai Lorena mindenhol egy tervezőtáskában hordott, odajött, hogy megszagolja.
Azt vártam, hogy anyám mondjon valamit. Ez volt a 61. születésnapja, a háza és az unokája. Teresa azonban újra felnevetett.
“Ne csinálj drámát, Mariana. A nővéred játszik. Jobb, ha frissítőt hozz a vendégeknek.
Három napja főztem arra a bulira. Csütörtök óta alig 4 órát aludtam éjszakánként, gondolva, hogy talán most Teresa felismeri az erőfeszítésemet. Tévedtem. Egy guadalajarai pékség pultjánál dolgozom, és süteményeket készítek rendelésre, amikor Sofia elalszik. Kb. 17 000 dollárt keresek havonta, ha beleszámolom a rendeléseket. 8400 dollárt költött hozzávalókra: birriára, rizsre, saláta, tortillára, zselatinra és egy háromszintes tortára, amelyet krémvirágokkal borítottak, ahogy Teresa kérte.
Hétfőn hívott.
“Ebben jó vagy. Lorena nem tud segíteni; ezer dolgot visz a gyerekekkel, és Raúl nagyon elfoglalt.
Lorena volt a húgom. Férjével, Raúl-lel és gyermekeikkel, Diegóval és Valeriával élt egy sokkal nagyobb lakásban, mint amit én béreltem. Sosem kértek tőle semmit. Most én következtem arra, hogy szervezzek, takarítsak és megköszönjem nekik, hogy meghívtak.
Évekig azt hittem, ez normális, mert én voltam a legidősebb lány. Mióta Joaquín apa meghalt, öt évvel ezelőtt, a különbségek csak súlyosbbak. Lorena kirándulásra kapott kölcsön; megkérdezték, hogy szükségem van-e rájuk, hogy vigyázzak Sofíára.
Aznap délután hat hatalmas konténerrel érkeztem. Sofia szalvétákat rendezett el, és egy kártyát rajzolt: “Nagymama, legyen még sok. Szeretlek.” Teresa széke mellé tette. Amikor a vendégek dicsérték az ételt, anyám kapta a tapsot, anélkül, hogy megmondta volna, ki készítette.
