Ezután Lorena elkezdett helyeket osztani. Leültette Rault Teresa mellé, ellátta a gyerekeit, és lefoglalt egy széket a táskájába Coco mellett, miközben etette a kutyát. Amikor Sofia ülőhelyet keresett, nem maradt hely.
“Hozhatjuk a konyhaszéket,” javasoltam.
“Ó, nem, micsoda akadály. Nézd, van megoldásom,” válaszolta Lorena.
Elvette az edényt Sofiától, és a földre tette, kevesebb mint egy kéznyira a kutya táljától.
Egy unokatestvér nevetett. Raúl lehajtotta a tekintetét, hogy elrejtse a mosolyát. A lányom összeszorította az ajkát. Senki sem kelt fel. A lányom a vendégek arca között kutatta a szemeimet, remélve, hogy én sem nevetek. Sosem láttam még ennyire egyedül érezni magát.
Odamentem, felvettem a tányért, és megfogtam Sofiát.
“Nem eszel a padlón.” Ma nem, és soha.
“A mártír már elkezdte,” suttogta Lorena.
Ahelyett, hogy vitatkoztam volna, a konyhába mentem, hoztam az üres dobozokat, és elkezdtem elpakolni, amit még nem szolgáltak fel. Tisztáztam, hogy a tányérokon hagyom az ételt, amit mindenki már megvett. Eltávolítottam a tálcákat, a birria edényt, a tortillákat és a tortát éppen.
“Mit csinálsz?” kiáltotta Teresa.
“Azt vettem, amit fizettem és előkészítettem. Ha a lányom nem érdemel helyet, a munkámnak sem kell itt maradnia.
Lorena megpróbálta tartani a torta dobozt. Anélkül, hogy elnyomtam volna, eltolta volna, és folytattam a fedelek bezárását. Senki sem ajánlotta fel, hogy egyetlen táskát is cipel.
“Ezután ne hívj újra anyának,” mondta Teresa.
Csendben voltam. Sofia elővette a kártyáját az asztalról, és elmentünk. A lépcsőn megkérdezte, hogy tényleg szegények vagyunk-e. Letérdeltem előtte.
“Kevesebb pénzünk van, mint a nagynénédnek. Ez nem tesz minket kevésbé emberekké.
Éppen taxival akartunk menni, amikor meghallottam a nevemet. A nagynéni, Amalia, 82 éves, sétált a botjával. Mindent nevetés nélkül látott.
“Mariana, el kell mondanom neked valamit, amit régen el kellett volna mondanom.
Azt hittem, másokért bocsánatot fog kérni. De megfogta a karomat, és kinézett az épület ablakán.
