1. RÉSZ
“Add ide a kulcsokat, tartsd meg! A párom megérdemli, hogy autóval vigyék. Vissza lehet térni teherautóval.
A férjem majdnem 90 ember előtt kiáltotta a cége évfordulós bulin. Mielőtt válaszolhattam volna, elvette a táskámat, kiürítette az asztalra, és úgy emelte fel a kulcstartót, mintha éppen nyertem volna egy nyereményt.
A rúzs egy hölgy tányérjára gurult. A munkahelyi jelvényem fejjel lefelé esett. Ricardo még csak rá sem nézett.
“Tizenkét év, hogy mindent megadok neked, és még mindig meg akarod mondani, mit tegyek,” tette hozzá. Tanulj meg hálásnak lenni.
Valaki nevetett. Fernanda, a humán dolgozó lány, aki egész éjjel a karján lógott, tapsolt.
Lehajoltam, hogy összeszedem a cuccaimat. Nem engedelmességből. Ellenőriznie kellett, hogy a összehajtott boríték még mindig benne van-e a cipzáros rekeszben.
Még mindig ott volt.
Lucía Navarro vagyok, 41 éves vagyok, és Querétaróban élek. Ricardo Medina és én 12 éve voltunk házasok. A Rutas del Bajío nevű Grupo Terranova repülőgép-hordozónál dolgozott értékesítésben. Én is dolgoztam abban a csoportban, bár szinte senki sem tudott róla.
Négy évvel korábban beleegyezett, hogy a anyavállalat pénzügyi irányítási részlegének vezetője lesz. Nekem a legnehezebb volt elérni a felléptetést, és az, amit otthon a legkevésbé tudtam ünnepelni.
“Azt akarod, hogy a kollégáim tudják, hogy a feleségem négyszer annyit keres, mint én?” Ricardo megkérdezte, amikor megtudta. Azt fogják hinni, hogy rajtad élek.
Azt kérte, mondjam el, hogy egy kis iroda számláit vezeti. Elfogadtam, hogy elkerüljem a vitákat. Később elfogadtam, hogy az anyja, Doña Elvira, dicsérte a fiát, amiért fizetett egy házért, amelynek havi fizetése az én számlámról került ki. Túl sok mindent elfogadtam.
A szürke teherautó sem az övé volt. Aktív tagként regisztráltak a csoportban, és beosztottak a pozíciómba. Mivel Ricardo ügyfeleket látogatott, rávettem a céget, hogy írásban engedélyezze őt, mint kiegészítő sofőrt csak munkaáthelyezésekhez. Az üzemanyagkártya továbbra is ehhez az egységhez kapcsolódott.
