1. RÉSZ
“Ha ezen a gépen maradsz, a feleséged tönkreteszi az életed. Szállj le, mielőtt becsukják az ajtót.
A légiutas-kísérő majdnem a fülemhez ragadt, miközben úgy tett, mintha az övemet ellenőrizné. A kezei megfagytak, és egy tábla állt rajta, amin az állt: Jimena. A Mexikóvárosból Madridba tartó járat 18°C-os fokán ültem. Még percek voltak az ajtók becsukásához, és csak aludni akartam.
“Miről beszélsz?” kérdeztem.
“Nem tudom itt elmagyarázni. Kérj, hogy személyes okokból jöjjön le. És követeljék, hogy vedd ki a táskát a raktérből.
Julián Mendoza vagyok, 63 éves vagyok, és van egy építőipari cégem Naucalpanban, amit mesterépítő voltam már a mester építő voltam. Megtanultam óvatosnak lenni a túl olcsó költségvetésekkel kapcsolatban, de sosem gondoltam volna, hogy óvatosnak kell lennem egy születésnapi ajándék esetén.
A feleségem, Renata megvette nekem azt az utat: 12 napot Spanyolországban, fizetett szállodát és egy kitartó utasítást.
“Nincs munka, Julián. Kapcsold ki a telefonodat, és élvezd a játékot. Mindent én intézek.
Renata 46 éves volt. 7 éve házasodtunk össze, amikor még próbáltam hozzászokni Elena, az első feleségem, távollétéhez, aki hosszú betegség után hunyt el. Elenával volt egy lányunk, Mariana, aki gyermekorvos, és feleségül ment Davidhez, villanyszerelőhöz. Fia, Mateo, éppen 7 éves lett.
Majdnem 2 éve egyiket sem láttam. És bár fáj megírni, én voltam az, aki kidobta őket az életemből.
Minden egy születésnapi vacsora alatt kezdődött nálunk. Renata azt mondta, hogy egy drága karkötő eltűnt. A vendégek előtt Mariana táskáját mutatta. A lányom felháborodottan kinyitotta, és ott jelent meg az ékszer, egy kis színes doboz és Mateo törlőkendői között.
“Apa, valaki betette őt. Nem fogtam el semmit.
Renata sírni kezdett. Azt kérte, válasszam, hogy bízom benne, vagy továbbra is hagyom, hogy Mariana megalázza. Én a legrosszabbat választottam.
“Menj ki a házamból, és ne gyere vissza, amíg be nem ismered, mit tettél.
