1. RÉSZ

Azon a napon, amikor eltemettük anyámat, a nagybátyám kicserélte a lakját a lakásán, és a lányom cipőjét a szemétbe dobta.

Amikor betettem a kulcsot, még mindig volt a temetőből származó kosz, és rájöttem, hogy már nem hasznos. A folyosón négy fekete táska, egy doboz játék és anya portréja állt, amely a falnak támaszkodott, mintha az is szemét lenne. Inés, 6 éves, lehajolt, hogy megmentse a plüssmackóját.

“Miért vitték el a cuccainkat, anya?”

Mielőtt válaszolt volna, az ajtó alig nyílt ki. A nagybátyám, Rubén jelent meg a biztonsági lánc mögött.

“Mert már nem élnek itt. Most ez a lakás az enyém.

Felesége, Silvia, a válla fölött kukucskált. A bordó kabátot viselte, amit anyának vettem, amikor még sétálhatott volna.

“Az anyád adta nekünk, mielőtt meghalt,” mondta. Van írásunk. Szóval vedd el a csajodat, és ne csinálj nagy felhajtást.

Elena vagyok, 34 éves vagyok, és egy pékségben dolgozom Pueblában. Három évvel korábban, amikor elváltam, anya kinyitotta előttünk annak a lakásnak az ajtaját. Sosem kért tőlünk bérleti díjat. Fizettem a szolgáltatásokért, gyógyszerekért és mindenért, amit a fizetésemmel kaphattam. Ő, aki 31 éve volt általános iskolai tanár, segített Inésnek az első leveleiben.

Ezután jött a hasnyálmirigy-rák. Az elmúlt év során megtanultam, hogyan készítsek olyan ételeket, amit elvisel, hogyan szervezzem meg az időpontjait, és hogyan tudom megkülönböztetni, mikor jelent egy gesztusa fájdalmat. Rubén, a fiatalabb testvére, csak párszor jelent meg. Silvia hívott, de mindig ugyanazt kérdezte: mennyit ér a lakás, és hol tartja anya a tulajdoni lapokat. Rubén megismételte, hogy fia, Damián, 27 éves, megérdemli, hogy felnőtt életét hagyatékgal kezdje. Anya azt mondta neki, hogy egy egészséges fiú is működhet, míg a 6 éves lány a felnőttekre számít. Ez a válasz feldühítette. Akkor még nem gondoltam volna, meddig eljut a nehezteluja.

Egy délután, amikor anya még fel tudott kelni, hallottam, hogy azt mondja a lányomnak: