“Ugyanazon a napon, amikor mondod, a 17-én, láttam Rubént megérkezni egy ősz hajú idős hölggyel. Silvia fogta a karját. Beléptek a lakásodba. Egy idő után egy öltönyben viselt férfi érkezett egy aktatáskával.
“Anyám nem volt otthon?” Kérdeztem, bár tudtam a választ.
—Természetesen nem. Ezért gondoltam, hogy megmutatják valakinek.
Egy idegen lépett be a lakásba, miközben anya a kórházban haldoklott. És valaki hitelesített egy aláírást az ő nevével. Megkértem Chelót, hogy írja le, amit ő emlékszik, saját szavaival, anélkül, hogy én válaszokat javasolnék. Megkérdeztem tőle azt is, látta-e, hogy elment az a nő, és leírt nekem egy szürke autót. Nem volt egyértelmű bizonyíték arra, ki írta alá, de nyom volt, amit kivizsgálni lehetett.
Nem sikerült feldolgoznom, amikor megjelent az eladói hirdetés az interneten: “Üres lakás, közvetlen üzlet, sürgős a városváltás miatt.” Felismertem a konyhai függönyeket és a takarót, ahol anya az utolsó hónapjait pihentette.
Az ingatlancég telefonon megerősítette, hogy vannak érdeklődő felek, és hogy szombaton átnézik a dokumentumokat, hogy aláírják a szerződést és átadják az előleget.
Aznap este kaptam egy üzenetet Silviától. Ez egy fénykép volt, amelyen Inés elhagyja az iskoláját, a túloldali járdáról. A cikk alatt az állt: “Vonja vissza a pert, vagy beszélünk a DIF-vel. Egy otthon nélküli lány jobbat érdemel nálad.”
Megnéztem a fotót, majd a kulcsot, ami még mindig lóg a medvén, és megértettem, hogy Rubén nem csak el akarja adni a házunkat. Hajlandó voltam a lányommal megszerezni.
3. RÉSZ
Az első dolgom az volt, hogy felhívtam az iskola igazgatóját. Elmagyaráztam, hogy senki, kivéve Normát és én, nem tudná felvenni Inést. Írásban megadtam neki a hivatalos neveket és a fenyegető üzenet másolatát. Ezután ismét elmentem az ügyészséghez, hogy bővítsem a panaszomat. Megkapták a fogságokat, és hagytak egy feljegyzést a megfélemlítésről.
