“Ez mindig az otthonod lesz, kislány. Már elrendeztem a papírjaimat.

Azt hittem, a nyugtáiról és a mappáról beszél, ahol mindent tárolt, az oltásoktól a hűtőgaranciáig. Soha többé nem kérdeztem tőle. Most megbántam.

“Anya április 10-e óta kórházban van,” mondtam Rubénnek. Mikor írtál alá egy adományt?

“17-én. Egy közjegyző jött hozzá. Kérdezz bárhol, ahol csak szeretnél.

Éreztem egy ütést a gyomromban. Április 17-én anyát altatta. Tökéletesen emlékeztem rá, mert azon a napon egy orvos elmagyarázta, hogy már nem reagál, amikor beszélnek vele. Emlékezett arra is, hogy látta Rubént és Silviát a kórházban sétálni egy bézs mappával. Azt mondták, hogy érdeklődnek egy fennálló számláról, de elmentek anélkül, hogy meglátogatták volna.

“Látni akarom azt az írást.”

“Keress ügyvédet,” válaszolta Silvia. Bár nem hiszem, hogy eljut hozzád.

Fia, Damián nevetett a konyhából. Aztán becsukták az ajtót. Hallottam az ételeket és a zenét: a temetés után vacsorát szerveztek, de az elhunyt lánya vagy unokája nélkül.

Nem kopogtam az ajtón. Elővettem a mobilomat, és lefotóztam az új zárat, a táskákat és a portrét. Amikor Mrs. Chelo, a második emeleti szomszéd, kijött, hogy megnézze a zajt, megkértem tőle, hogy mondja el pontosan, mit látott.

“A zárszakértőt elhozták, amíg te a temetőben voltál,” mondta. Azt hittem, jönnek segíteni. A ruháidat is kivették. Ha be kell jelentenem, kijelentem.

Elmentettem a számát, és visszakaptam, amit tudtam. A városi rendőrség azt mondta, hogy jelentsem a tényeket az ügyészségnek, és hogy az ingatlant polgári eljárásban vitatják. Aznap este alig várta, hogy egy bíró bármit is eldöntsen. A menedzserem, Norma kölcsönadott nekünk egy kis szobát a pékség mögött, egy ágybal és egy ventilátorral, ami egész éjjel zajt csapott.

Inés a medve mellé rendezte a nagymamája portréját. Kiszámoltam a maradék pénzt: 1 860 dollár peso, plusz egy temetési adósság.

“Nem fogunk örökké itt aludni, ugye?” kérdezte.

“Nem, drágám. Ki fogom deríteni, mi történt.