1
. RÉSZ San Jerónimo del Cobre lakói nevettek, amikor Clara Medina eltűnt a duzzadt patak alatt, és valaki a hídról kiabált, hogy a sierra végre elveszi a “la gorda”-t, amit mindenki viccként használt. Senki sem jött le, hogy segítsen neki. Az októberi víz majdnem fagyasztó volt, és a gyapjú ruha, amit Clara tömegesen viselt, olyan átázott, mintha köveket varrtak volna a szegélyébe. Az áramlat megcsavarta a lábait, és egy fatörzshöz rántotta.
Elías Cruz jelent meg a magas partról. Egyedül élt a fenyőkben, kerítéseket javított a ranchereknek, és szinte soha nem ment le a városba. Kötelet kötött a derekára kötve, beugrott a vízbe, utolérte Clarát, és néhány méterrel lehúzta, ahol a folyómeder a sziklák között nyílt meg.
Clara köhögött, míg a mellkasa összetörik. Elias letette mellé a kabátját, megnézte a ázott ruhákat, és olyan szárazsággal beszélt, hogy Elias összehúzódott.
“Vedd le azokat a rongyokat.”
Clara betakarta a mellkasát.
“Nem.
Ez pont úgy hangzott, mint a szokásos viccek. Aznap reggel Bruno Torres, a település legbefolyásosabb üzletemberének fia, a magbolt előtt húzta a sálját, miközben barátai ünnepeltek.
Elias a szoknyára mutatott, ahonnan még mindig víz csöpögött.
“Rosszul mondtam. A nedves gyapjú csökkenti a hőmérsékletedet. Nem a testedről beszélek. Arról beszélek, hogy meghalhatsz.
Ez volt az első őszinte bocsánatkérés, amit Clara hosszú idő óta hallott.
Elias egy ponyvát terített két fenyőfa közé, otthagyta a kabátját, és a tűz felé fordult.
“Ott változik át. Nem fogok megnézni.
A vászon mögött Clara levette blúzját, szoknyáját és alszoknyáját. Az utolsó ruhadarab sárgás pamutból készült, amit édesanyja, Sara 8 évvel korábban, röviddel halála előtt varrt össze. Clara megtartotta, mert ez volt az egyik kevés dolog, ami még mindig közel érezte magát hozzá.
