1. Fejezet: A karszalag és a titok
A piros lámpa fénye vörösre festette a fülke ablakát, miközben a motor csendesen duruzsolt a hűvös denveri reggelben. A kezem megremegett, amikor a tenyeremre hullott kis műanyag szalagot néztem. A fehér felületén tintával nyomtatott adatok szerepeltek, de a név, ami rá volt írva, nem Lilyé volt.
Clara Vance.
– Lily, kicsim… – fordultam hátra, és a hangom megremegett a hirtelen feltámadó félelemtől. – Összehajtva hoztad ezt? Honnan van ez a szalag?
Lily a hátsó ülésen, a biztonsági öv alatt kicsire összehúzódva ült. A nagy, barna szemei tele voltak könnyel, de nem mert felnézni.
– A táskám külső zsebében volt… Anya tette oda csütörtök este, amikor összepakoltunk – suttogta a kislány, és a hangja alig hallatszott át az autó első üléséig. – Azt mondta, hogy ha bárki kérdezné, ez a név az enyém, és hogy soha, de soha ne mutassam meg senkinek, még a néniknek sem az uszodában. De… de láttam, hogy anya sírt, amikor a hátamra tette azt a sebet. Azt mondta, hogy muszáj volt… mert különösen el kellett rejtenünk a jelet.
Emma, a hétéves lányom mellette megragadta Lily kezét, és védelmezően átölelte a vállát.
– Anya, mi történik? Ki az a Clara Vance? – kérdezte Emma, és a hangjában már ott vibrált a felnőttek feszültsége.
Nem válaszoltam. A telefonom ismét rezgni kezdett a pohártartóban. Nem egy újabb üzenet érkezett; Sarah hívott. A képernyőn a neve villogott, a hívás pedig könyörtelenül követelte a figyelmemet.
A lámpa zöldre váltott. Mögöttem egy furgon türelmetlenül dudált egyet.
Megnyomtam a kihangosítót, de nem fordultam meg. Nem indultam haza, ahogy a fenyegető üzenet követelte. Hozzáérve a gázpedálhoz, egyenesen a Denveri Gyermekkórház sürgősségi osztályának irányába hajtottam, miközben felvettem a hívást.
