Nem tudom, hogyan, de mire befordultam a sürgősségi bejáratához, az ő kocsija már ott állt a sor végén. Kiugrott a járművéből, a haját a szél fújta az arcába, a szeme pedig vörös volt a sírástól és az álmatlan éjszakáktól. Olyan volt, mint egy kísértet – valaki, akit a saját félelmei emésztettek fel élve.
Amikor kinyitottam a SUV ajtaját, Sarah azonnal odarohant, kinyitotta a hátsó ajtót, és magához ölelte Lilyt. De a kislány félelemmel teli pillantással bújt be Emma mögé.
– Lily… kicsim, sajnálom, sajnálom, hogy el kellett rejtenem előlük a dolgokat… – zokogta Sarah, miközben a remegő kezével simogatni próbálta a gyerek arcát.
– Sarah, állj fel! – mondtam, és a csuklójánál fogva rántottam fel a testvéremet a betonra. A hangom nem tűrt ellentmondást. – Most azonnal elmagyarázod, hogy mi a fenét mondtál a telefonban. Milyen tűzeset? Milyen halott kislány? És ki a csuda ez a gyerek valójában?
A környéken lévő emberek furcsa pillantásokat vetettek ránk, de nem érdekelt. A kórház automatikus üvegajtajai kitárultak előttünk, de én nem akartam belépni anélkül, hogy ne kaptam volna meg a válaszokat.
Sarah a homlokát a kezébe temette, és a parkoló autónak dőlt. A vállai rázkódtak.
– Három héttel ezelőtt… – kezdte suttogva, és a hangja alig hallatszott a szélben. – A St. Jude Orvosi Kutatóközpontban dolgoztam éjszakai adminisztrátorként. Te azt hitted, hogy ingatlanügynökségeknél meg könyvelésben utazom, mert ezt mondtam neked. De a cég, aminek dolgoztam, titkos genetikai és őssejt-kísérleteket finanszírozott gazdag, befolyásos emberek számára. Olyan gyerekeket kezeltek ott, akiknek ritka betegségei voltak… de a hátterükben milliárdos alapítványok álltak.
– És ehhez mi közünk van nekünk? – szakítottam félbe, és a gyomromban egy fagyos görcs alakult ki.
