Sarah a sarokban állt, a körmeit rágva, miközben a biztonsági őröket és a belépő orvosokat figyelte.
– Anna… mit fogunk csinálni? – kérdezte rekedten. – Ha az orvosok most levágják a kötést a hátáról, meglátják a metszést. Jelenteni fogják. És onnantól kezdve vége.
Megfordultam, és egyenesen a nővérem szemébe néztem. A harag, ami korábban bennem feszült, most átadta a helyét valami sokkal fontosabbnak: a józan észnek és az anyai ösztönnek.
– Nem fogják jelenteni, ha a megfelelő emberhez visszük – mondtam határozottan.
– Mi? Milyen megfelelő emberhez? – nézett rám döbbenten Sarah.
– Három évvel ezelőtt, amikor Emmának volt az a ritka belső fertőzése, a főorvos, Dr. Harrison mentette meg az életünket. Megbízható ember. Nem a politika vagy a cégek embere, hanem egy orvos, aki az esküjének él – mondtam, miközben előhúztam a telefonomat. – De egy feltételünk van, Sarah. Ha bemegyünk oda, és Dr. Harrison megvizsgálja a sebet, te elmondasz neki mindent. Minden egyes részletet a St. Jude klinikáról. Mert ha meg akarjuk védeni ezt a kislányt, akkor nem bujkálhatunk tovább a rendőrség vagy a hatóságok elől; jogi védelmet kell kérnünk. Olyan szövetségeseket kell találnunk, akik erősebbek, mint azok a milliárdosok, akik le akarták égetni a múltat.
Sarah egy pillanatig habozott. A szemében a kétségbeesés harcolt a megkönnyebbüléssel. Végül lassan bólintott, és a kezeivel letörölte a könnyeit az arcáról.
– Rendben… – suttogta. – Legyen így. Csak… csak mentsük meg Lilyt.
Két órával később, a kórház egyik csendes, zárt vizsgáló szobájában Dr. Harrison, a tapasztalt gyermekgyógyász óvatosan lefejtette az orvosi szalagot Lily hátáról. A kislány felszisszent egy kicsit a fájdalomtól, de Emma szorosan fogta a kezét, és halkan mesélni kezdett neki egy kedvenc rajzfilmjéről, hogy elterelje a figyelmét.
Az orvos összehúzta a szemöldökét, miközben szemügyre vette a szépen összevarrt, de még friss sebet. Aztán felnézett ránk, a tekintete pedig egyszerre volt szigorú és mélyen együttérző.
