– Clara Vance volt az egyik ilyen gyerek – folytatta Sarah, felnézve rám, és a szemében tiszta iszonyat ült. – A szülei lemondtak róla a kezelésekért cserébe. De a múlt héten… a laborban valami félresikerült. Vagy inkább… a vezetőség úgy döntött, hogy le kell zárni a projektet, mert a befektetők megijedtek egy független audit miatt. Tűz keletkezett az alagsori szárnyban. Azt mondták a hivatalos jelentésekben, hogy minden bent lévő beteg elhamvadt. Hogy nem maradt túlélő.
A lélegzetem elakadt. Ránéztem Lilyre, aki még mindig az autó ajtajába kapaszkodva, némán hallgatta az egészet.
– De Clara nem égett meg, ugye? – kérdeztem alig hallhatóan.
– Nem – zokogta Sarah. – Én voltam ott az éjszakai műszakban. Én láttam a tűzoltók érkezése előtt, hogy a gyerek még él. Kivittem a hátsó bejáraton a takarítófurgonban. De ahhoz, hogy soha senki ne keresse többé, hogy elrejtsük a nyomokat… egy olyan műtétre volt szükség, ami eltávolítja a hátáról a ritka genetikai implantátumot, amit a klinikán ültettek be neki a kísérlet részeként. A sebész… egy barátom segített benne pénzért. Ezért van ott a varrat, Anna. Ezért kellett elrejtenem. Mert ha a St. Jude emberei megtalálják, visszaviszik a laborba… vagy még annyian sem maradunk, hogy eltemessenek minket.
A parkoló felett elszálló mentőautó szirénája sivító hangon hasított bele a levegőbe.
Minden darabjára hullott annak, amit a családomról, a nővéremről és a saját biztonságunkról hittem. Sarah nem bűnöző volt, és nem is egy rideg pszichopata; egy olyan nő volt, aki megpróbált megmenteni egy ártatlan gyereket a pokolból, de közben magával rántott minket is egy olyan titokba, amiből nem volt könnyű kiút.
3. Fejezet: Az utolsó döntés
A kórház sürgősségi osztályának fényes, steril várótermében ültünk. Lily egy műanyag széken húzta össze magát, a feje pedig Emma vállára hajtott. A két kislány csendben volt; a félelem és a fáradtság elszívta az utolsó erejüket is.
