A nappaliban hirtelen olyan dermesztő csend sűrűsödött, amelyben még a konyha felől szűrődő hűtőszekrény-zúgás is fülsértő zajnak tűnt. A fiatal nő – a vevő ügynöke, egy elegáns, sötétkék kosztümöt viselő, harmincas éveiben járó hölgy – a kezében tartott tablettel megdermedt a küszöbön. A tekintete idegesen cikázott Caroline, Owen és Marcy között.
– Elnézést… – szólalt meg az ügynök, és a hangja kissé elvékonyodott. – Azt mondták, a tulajdonos… az idős hölgy… teljesen támogatja az eladást, és ma reggel éppen az utolsó költözési részleteket egyeztetjük. Úgy volt, hogy ez egy gyors, előzetes bejárás lesz a befektetői kör számára.
Owen arca hirtelen elveszítette a professzionális, megnyugtató maszkját. Az állkapcsa megfeszült, a szemeiben pedig felvillant az a rideg türelmetlenség, amit a gyermekeik felett uralkodni próbáló felnőttek szoktak mutatni, amikor a tervük füstbe menni látszik.
– Kérlek, vevő ügynök úr, bocsásson meg egyetlen percet – mondta Owen, miközben fenyegetően határozott léptekkel Caroline felé indult. – Anya, gyere, menjünk fel a szobádba. Ezt a megbeszélést nem itt kell lefolytatni. Később átbeszélünk mindent, egy csésze tea mellett, mint régóta.
Marcy is felállt a dohányzóasztal mellől, és a szokásos, mézesmázos hangján közbeavatkozott:
– Caroline, drágám, csak azért csináljuk ezt, mert olyan nehéz neked a kert és a fűtés fenntartása. Gondolj a térdre és a lépcsőkre. Mi csak jót akarunk neked. Egy csodálatos, modern apartmanban sokkal kevesebb gondod lesz.
Caroline nem mozdult. Ott állt a fekete kardigánjában, a vasárnapi gyöngy fülbevalójában, és a lábán lévő, kicsit már kopott, de tiszta papucsban. Hetvenkét év emlékével a háta mögött. Nem érezte magát öregnek. Nem érezte magát törékenynek. Abban a pillanatban pontosan tudta, hogy ki ő: a ház asszonya, aki harminckilenc karácsonyt ünnepelt a falak között, míg a fiai még csak kisgyerekek voltak.
