– Nem megyek fel sehova, Owen – mondta Caroline. A hangja nem remegett. Olyan tiszta és acélos volt, mint a régi fém kávéfőző csilingelése. – És nem lesz semmilyen apartman. Mert ez a ház az enyém. A néhai férjem, Thomas és az én nevem szerepel a tulajdoni lapon a megyei hivatalban. utolsó tudomásom szerint pedig én még nem írtam alá semmilyen papírt arról, hogy el akarnám adni az életemet huszonnégy óra alatt egy idegennek.
Az ingatlanügynök arca ekkor papírvékonyra sápadt. Letette a tabletjét a kis konzolasztalra, és határozott léptekkel hátrább lépett az ajtó felé.
– Mr. Mercer… úgy látszik, itt komoly félreértés vagy jogi akadály van. Én ilyen feltételek mellett nem veszek részt ingatlanbejáráson. Kérem, értesítsenek, ha tisztázták a helyzetet a tulajdonossal.
– Várjon, Amanda! – kiáltott fel Owen, de az ügynök már kinyitotta a bejárati ajtót, kilépett a verandára, és a saját autójához sietett. A motor berregett, majd a kocsifelhajtón elhagyta a házat.
A nappaliban beállt a végleges, mindent elsöprő csönd.
Marcy az ajkába harapott. A kedves, megértő meny szerepe végleg lekopott róla, és a szemeiben most már nyílt harag csillogott.
– Hát nagyszerű! – sziszegte Marcy. – Tönkretetted az egész üzletet! Tudod, mennyibe került, hogy ezt a vevőt idehozzuk? Owen hetek óta tárgyalt a fejlesztőkkel! A környékbeli telkek ára kiugró, de ez a régi, penészes téglaépület önmagában semmit sem ér, hacsak nem adjuk el most, amíg a piac kedvező! Te csak ülsz a kincsén, amit meg sem tudsz becsülni!
Caroline meglepődve nézett a menyére. Nem a sértés miatt – hiszen a sértések pelyhek voltak a viharban –, hanem mert végre meglátta a teljes igazságot. Nem az aggodalom hozta őket ide. Nem az egészségi állapota vagy a biztonsága vezérelte a fiait. Pénz volt. Gyors pénz, amit egy olyan ingatlanból akartak kipréselni, ami számukra csak egy eladható telek volt, míg Caroline számára a múlt, a jelen és az otthon jelentette.
