Owen a homlokát ráncolta, és a zsebébe dugta a kezét. A harag eltorzította a vonásait.
– Anya… miért kell mindent ilyen nehézzé tenni? Apám halála óta mindketten próbálunk védeni téged. De te csak makacskodsz. A ház fenntartási költségei az egekben vannak, a tető felújításra szorul, a fűtés pedig elavult. Nem engedheted meg magadnak, hogy itt maradj.
Caroline lassan odasétált a dohányzóasztalhoz, felemelte a virágos bögréjét – amelyben a kávé már kihűlt –, és belekortyolt egyetlen cseppet. Letette, majd a fiára nézett.
– Amikor a apáddal megvettük ezt a házat, Owen, a tető már akkor is ázott egy kicsit, amikor a tavaszi esők megérkeztek. Thomas saját kezűleg cserélte ki a zsindelyeket egy szombati napon, miközben te a vállán ültél, és azt hitted, hogy óriás vagy. Te nem emlékszel erre, mert túl kicsi voltál. De én emlékszem. Minden egyes szögre emlékszem ebben a házban. És ha a tető felújításra szorul, akkor én magam hívom ki a helyi ácsot, akit harminc éve ismerek. Nem kérek kölcsönt, és nem kérem a ti segítségeteket.
Marcy gúnyosan felnevetett.
– Ésmiből fizetnéd ki, Caroline? A kis nyugdíjadból? A gyógyszerekből és az élelmiszerszámlákból? Ne légy nevetséges!
Caroline odasétált a kis antik íróasztalhoz a sarokban, kinyitotta a felső fiókot, és előhúzott egy vastag, zöld borítót. Egy régi, de gondosan vezetett banki és takarékossági füzetet adott át, amelyet a férje még életében hagyott rá, kiegészítve az azóta önállóan kezelt megtakarításaival.
– Nem a te dolgod, Marcy, hogy az én pénzügyeimet számold – mondta Caroline csendesen, de olyan határozottan, hogy a menyfeleség hirtelen elhallgatott. – Thomas bölcs ember volt. Olyan életet biztosított számomra, hogy ne kelljen attól tartanom, hogy a saját fiaim tesznek ki az utcára egy reggelen.
