Owen elvörösödött. Azt hitte, ez egy sima ügy lesz. Azt hitte, egy idős özvegy, akit a nosztalgia és a bizonytalanság gyengít, szó nélkül aláírja a papírokat, amint elé teszik őket az asztalra. Nem számított arra, hogy az anyjában még mindig ott él az a tűz, amivel Thomas-szal együtt építették fel a jövőjüket.
– Anya… ezzel csak az időt húzod – mondta Owen, de a hangjából már elszállt a magabiztosság. – Ha nem most adjuk el, a piacon minden összeomlik. A befektetők elmennek máshova.
– Akkor menjenek – felelte Caroline. – Ez az én házam. És ha még egyszer megpróbáljátok a hátam mögött eladni, vagy idehozni valakit, aki “lakónak” nevez a saját nappalimban… akkor nem a vevő ügynököt fogom kihívni, hanem az ügyvédemet. És meglátjuk, mit mond a bíróság arról, hogyan kezelitek a nevemben benyújtott papírokat.
A szobában lévő feszültség szinte tapintható volt. Owen az ajkába harapott, a kezei ökölbe szorultak. Hosszú másodpercekig nézte az anyját, mintha most látná először életében, nem mint szülőt, hanem mint egy olyan embert, akit nem tud irányítani.
– Menjünk, Marcy – mondta végül Owen rekedt hangon, és a feleségére nézett. – Itt ma már semmit nem érünk el.
Marcy mérgesen felkapta a dizájner táskáját a kanapéról, még egy utolsó, gyűlölködő pillantást vetett Caroline-ra, majd dühösen kiViharzott a bejárati ajtón. Owen még egy pillanatra megtorpant a küszöbön, visszafordult, mintha mondani akarna valamit, de Caroline tekintetét látva szó nélkül becsapta maga mögött az ajtót.
A kocsifeljárón a motor felbőgött, majd a jármű hirtelen, füstöt okádva elhajtott.
Caroline egyedül maradt a csendes nappaliban.
A lábai hirtelen megremegtek, és a nehéz, de békés valóság súlya alatt leült a kényelmes, kopott karosszékbe – arra a székre, amelyben Thomas szokott olvasni esténként. Mély levegőt vett. A hűtő még mindig kopogott a konyhában, a lépcsők alig észrevehetően megnyikordultak a huzatban, és az első ablak továbbra is makacsul makacskodott az augusztus végi melegben.
