A Ház, Amit a Múlt Épített
A La Moraleja-i villa hatalmas, boltozatos halljában a falióra ketyegése szinte bántón hangzott. Álvaro Valcárcel a telefonját szorongatta; a képernyőn még mindig Sergio Montalbán üzenete izzott. A 21 éves barátság, a közösen felépített cégcsoport, a felesége, Lucía halála utáni üresség – minden egyetlen pillanat alatt fordult be egy olyan sötét sikátorba, ahonnan nem volt visszaút.
Marina a padlón ült, a kis tányér még mindig a kezében. A szemeiben nemcsak a megalázottság félelme ült, hanem a felismerésé is, hogy a titok, amit eddig féltve őrzött, végre felszínre tört.
– Állj fel, Marina – mondta Álvaro, és a hangja – bár halk volt – olyan acélos keménységgel csengett, amitől a cselédlány azonnal engedelmeskedett. – Kezdjünk el beszélgetni. Most. És ne próbálj elhallgatni semmit. Mi köze volt Lucíához?
Marina mély levegőt vett, letette a tányért az egyik alacsony dohányzóasztalra, majd a kezét a kötényébe törölte.
— Nem akartam bajt keverni, uram — suttogta remegő hangon. — Amikor Lucía asszony… még élveztük a mindennapokat ebben a házban, három évvel ezelőtt… én nem ide Valcárcelékhez jelentkeztem takarítónőnek. Egy toledói kis takarítóvállalatnál dolgoztam, amikor Lucía asszony egyedül felkeresett. Nem a hivatalos úton. Titokban.
Álvaro összehúzta a szemöldökét.
— Titokban? Miért kereste volna fel a feleségem a toledói külvárosban egy egyszerű takarítót?
— Mert… mert tudta, amit ön nem akart észrevenni, Mr. Valcárcel — felelte Marina, és a tekintete egy pillanatra sem kerülte el Álvaroét. — Lucía asszony nem balesetben halt meg a Sierra de Guadarrama útján. Vagyis… a baleset megtörtént. De ő már aznap este meg akart szökni ebből a házból. És én segítettem neki összepakolni a bőröndjeit, három órával azelőtt, hogy a kocsija letért volna az útról.
A levegő megfagyott a szobában. Álvaro lépett egyet hátra, mintha gyomorszájba vágta volna valaki.
— Ez… ez képtelenség. A rendőrségi jelentés… a vizsgálat… Sergio mindent elintézett. Azt mondták, elaludt a volán mögött egy nehéz nap után.
