A falon lévő lambéria mögött, egy alig észrevehető illesztésnél Marina beillesztette a kis kulcsot.
Kattanás.
A nehéz acéllemez ajtó lassan kinyílt, feltárva egy kis, ablaktalan helyiséget. Nem volt benne más, csak egy fém széf, egy asztal, és rajta egy vastag, bőrbe kötött füzet – Lucía naplója –, valamint egy dosszié, amelyen Sergio Montalbán aláírása szerepelt a fiktív offshore cégek alapításáról.
Álvaro leült az asztal mellé, felkapcsolta a kis olvasólámpát, és elkezdte lapozni a füzetet. Lucía kézírása ott sorakozott a lapokon: részletesen leírta, hogyan próbálta megértetni férjével, hogy Sergio manipulálja a cég ügyeit, de Álvaro akkoriban – a hatalom mámorában és a sikerek hajszolásában – elutasította a fúróssal kapcsolatos gyanakvást, azt gondolva, hogy Lucía csak ideges.
„Ha ezt olvashatod, Álvaro” – állt a napló utolsó oldalán, amit a baleset előtti délutánon írt – „az azt jelenti, hogy végre rájöttél: a vagyon nem ott kezdődik, amink van, hanem ott, hogy kiben bízunk meg. Szeretlek. De Sergio nem fog megállni, amíg el nem vesz tőled mindent.”
Álvaro szeme elhomályosult. Nem a könnyeitől; a haragtól, ami most már tiszta, hideg energiává vált benne.
— Marina — mondta, felnézve a papírokból. — Hol van a telefonod?
— Itt van, uram. De a térerő gyenge a pincében.
— Menjünk fel a nappaliba. Nem Sergio irodájába megyünk holnap reggel. Hanem a spanyol gazdasági rendőrség madridi központjába. És hívni fogjuk Sergio egyetlen igazi gyenge pontját: a saját könyvelőjét, akit évtizedek óta zsarol.
A Reggeli Fordulat
Másnap reggel, pontosan 8:45-kor a Paseo de la Castellana üvegpalotájának harmincegyedik emeletén Sergio Montalbán az ablak mellett állva kortyolta a kávéját. A várost még mindig fojtogatta az őszi köd, de Sergio mosolygott. Biztos volt benne, hogy Álvaro Valcárcel megtörve, a lemondását a kezében tartva fog belépni az irodájába.
A lift ajtaja kinyílt.
Sergio megfordult, hogy elébe menjen a diadalának. De nem Álvaro lépett ki egyedül.
