A hívás megszakadt. A búgás monoton hangja betöltötte a nagy termet.
Álvaro leejtette a telefonját a márványpadlóra. A készülék darabokra tört, de ez már nem számított. Az elmúlt huszonnégy óra – a láz, a gyengeség, a kimerültség, és most ez a felismerés – mind abba az irányba mutatott, hogy az a magabiztos, gazdag üzletember, akinek hitt magát, valójában egy aranyszínű kalitkában élő báb volt, akit a saját barátja és a rendszere irányított.
Marina odalépett hozzá, lehajolt, és felvette a törött telefondarabokat.
— Nem mehet el oda holnap, Mr. Valcárcel. Ha elmegy az irodába, végleg elteszik az útból.
— És mit tegyek, Marina? — nézett rá Álvaro. A szemében az a fény, ami a múltban Madrid legkeményebb tárgyalótermeiben égett, most újjáéledt, de nem a dicsőségért, hanem a bosszúért. — Nincs pénzem, amivel harcolhatnék. A számláimat Sergio zárolta, a cég a kezében van, és a rendőrségnek sem hihetne egy olyan ember, akit a saját cége dokumentumaival sarokba szorítottak.
Marina halványan elmosolyodott. Kinyitotta a zsebét, és előhúzott egy kis, kopott kulcsot – ugyanazt a kulcsot, amit a felesége, Lucía adott neki aznap éjszaka, mielőtt elindult a végzetes útra.
— Lucía asszony nemcsak a ruháit csomagolta be akkor éjszaka, uram. Azt mondta nekem: „Marina, ha én nemélem túl ezt az éjszakát, ezt a kulcsot add át annak, akiben még bízhatsz – de csak akkor, ha Álvaro végre kinyitja a szemét.” Ez a kulcs a La Moraleja-i ház alatti régi borospince mögötti rejtett széfhez vezet. Ott van Lucía saját naplója, és az eredeti, aláírt pénzügyi átutalások másolata, amelyek bizonyítják, hogy Sergio már öt éve elszívta a cég tőkéjét.
A Pince Titka
Az éjszaka hátralevő részében a villa alagsorában nem volt megállás. Álvaro és Marina letolták a nehéz borosirat-tartókat a pince legmélyebb sarkában. A nedves, hűvös levegőben a régi fa és a por szaga áradt.
