1. RÉSZ
Aznap az éjszakán, amikor Ernesto Salvatierra kiűzte fiát otthonról, a leendő menye csak azt kérdezte, ki fizeti most az esküvői lakomát. Adrián, 29 évesen, hallotta ezt a kérdést, miközben továbbra is a családi kúriában összegyűlt 12 vendég előtt állt La Moraleja-ban. Apja éppen visszavonta az építőipari pozícióját, az autót és a cég számláihoz való hozzáférését. És Patricia, az a nő, akit négy hónap múlva tervezett feleségül venni, még csak meg sem kérdezte tőle, hogy jól van-e.
A vita egy ünnepi vacsora alatt kezdődött. Az egyik partner gratulált Ernestónak az új, megfizethető lakásprojektjéhez Madrid déli részén. Adrián a villát a tányéron hagyta. Ő tervezte ezt a kezdeményezést, átnézte a költségvetéseket, és személyesen látogatta meg azokat az épületeket, amelyeket fel lehetett javítani. Azonban apja kizárólag az ő ötleteként mutatta be a sajtónak.
“Én készítettem elő a projektet,” pontosította Adrián.
Ernesto humortalanul mosolygott.
—A dolgozóimmal, a cégemmel és a pénzemmel készítetted elő. Ne keverd össze a munkát azzal, hogy valamihez vagy szokva.
“Nem a társaságért kérlek. Csak mondd el az igazat.
A csend azonnal jött el. Az anyja, Mercedes, lehajtotta a fejét. A nővére, Lucía összeszorította az ajkát, miközben Patricia megpróbálta megérinteni a karját, hogy elhallgattassa.
Adrian Patriciára nézett. Csak motyogta, hogy bocsánatot kell kérnie, mielőtt elrontaná a terveit. Ez végül összetört valamit, ami évek óta repedett. Kabát nélkül, a mobiltelefon nélkül, amit az étkezőben hagyott, és egy olyan autó kulcsa nélkül, amit már nem használhatott.
Órákon át sétált enyhe esőben. Az ismerős, akiket segítségért kérhetett, szinte mind apja alkalmazottja, munkatársai vagy barátai voltak. Amikor megérkeztem Lavapiésbe, a cipőm ázott volt, és a kezem hideg volt. Egy kis trattoria hátsó ajtaja mellett ült, amely éppen zárt.
Egy fiatal nő kijött egy szemeteszsákkal, és megállt, amikor meglátta őt. Liszttel beszennyező kötényt viselt, és a haja bármilyen módon be volt kötve.
