1. RÉSZ
Pilar mozdulatlanul maradt a tűzhely előtt. Épp most hallotta ezeket a szavakat Sergiótól, az egyetlen fiától, a mérnöktől, akit 25 éven át házi ételeket árulva hozott előre.
“De, fiam… A kedvenc csirkédet készítettem Pepitoriában.
—Madridból béreltem egy cateringet. Kérlek, ne szégyeníts meg.
Pilar nem válaszolt. Eloltotta a tüzet, felvette a nehéz vas rakott ételt, és a hátsó kis raktárba vitte. Ott, egy régi varrógép és több doboz között, elrejtette az ételt, amit annyi szeretettel készített.
Az a reggel teljesen másképp kezdődött.
4:15-kor Pilar már ébren volt szerény otthonában, Consuegrában, Toledóban. 63 éves volt, kezei megkeményedtek a munkától, és olyan illúzió, amit régóta nem érzett.
Fia be akarta mutatni neki Clarának, a menyasszonyának és annak szüleinek, egy gazdag madridi családnak.
Az utolsó 48 €-t csirkére, mandulára, tojásra és sáfrányra költötte. A szomszédja, Carmen adott neki néhány hagymát és egy csokor petrezselyemet.
“Ma fontos vendégeid vannak,” mondta Carmen.
“A legfontosabb a fiam. Másokat is szívesen látnak, mint bárki mást.
Pilar mosolygott, miközben megkavarta az anyjától örökölt régi rakott ételt.
Az a tartály több mint 70 éves volt. A pereme horpadt és az alja megfeketedett, de több generációt táplált.
Amikor férje, Andrés egy közúti balesetben meghalt, Sergio mindössze 8 éves volt.
Pilar nem volt jövedelme, kisgyermeke és bérelt háza volt, amit eltartani.
Először napi 20 adagot készített. Aztán 35 lett. Kerékpárral osztotta szét műhelyekre, építkezésekre és kis boltokra.
Ezzel a pénzzel fizette Sergio iskolai könyveit, magánóráit és egyetemi tanulmányait.
Sosem mondta el neki, hány éjszaka evett vacsorára csak kenyeret, hogy megismételhesse.
De Sergio megváltozott.
Mivel jó állást kapott Madridban, elkezdte elrejteni származását. Először abbahagyta, hogy hazahozzon barátokat. Aztán megkérte anyját, hogy ne említse a munkáját az osztálytársai előtt.
Pilar elfogadta ezeket a feltételeket, azt gondolva, hogy segít a fiának.
Egészen a vasárnapig.
