Pilar tovább keverte a szószt.
“Sok mindenre emlékeztem. Az iskolátársak, a ugratás, azok az alkalom, amikor szégyelltem, hogy házi készítésű ételt hozzak.
Végighúzta a kezét az arcán.
“Azt hittem, ha van pénzem, senki sem aláz meg újra.
Hangja remegni kezdett.
“De végül én voltam az, aki megalázott. Szégyelltem azt a nőt, aki mindent megadott, akinek van.
Pilar oltotta el a tüzet.
Sergio sírni kezdett.
“Mondtam, hogy rejtsd el az ételt, a munkádat, és gyakorlatilag az egész életedet. Még azt is szerettem volna eltávolítani a fügefát, amit apa ültetett.
Felemelte a tekintetét.
“Bocsáss meg, anya.”
Pilar lassan közeledett.
“Nagyon megbántottál, Sergio.
Bólintott.
“Tudom.
“Mindig büszke leszek az elérteidre, de nekem is szükségem van rá, hogy büszke legyél az enyémre. Az én munkám ugyanazt a tiszteletet érdemli, mint a tiéd.
Sergio megölelte.
A vállára hajtotta a fejét, mint amikor kicsi volt.
Néhány percig együtt maradtak, szó nélkül.
Amikor elváltak, a fiatalember a rakott ételre mutatott.
“Anya, megtanítanád, hogyan kell elkészíteni a pepitoriát?”
Pilar meglepődve nézett rá.
Aztán elővett egy kötényt a kabáttartóról.
“Kezdd azzal, hogy lehámozd a fokhagymát.” És figyelj, mert nem tervezem 20-szor ismételni az utasításokat.
Sergio könnyek között nevetni kezdett.
Aznap reggel sok év után először főztek együtt.
Pilar megtanította neki, hogyan pirítsa a mandulát, zúzza össze a hasban, és a sáfrányt a megfelelő időben hozzáadja.
A fia leírta minden lépést.
És amikor megízlelték az eredményt, Pilar azt az érzést támadta, hogy visszanyer valamit, amit már jóval azelőtt elveszített.
Az esküvőt december második szombatján tartották egy Toledo közelében lévő farmon.
Az asztalokat olajágak és kis rozmaringcsokarak díszítették.
Pilar a csapatával együtt szervezte meg az egész szolgálatot.
Közvetlenül a bankett kezdete előtt Sergio megjelent a konyhában, kötényt viselve a barátja inge fölött.
“Hol kell rám, főnök?”
Pilar nevetett.
“Ha beszennyezed azt az inget, Clara azt hiszi, egész reggel dolgoztattalak téged.”
