A teremben elhalt az utolsó akkord visszhangja is. A valladolidi Las Delicias közösségi központ csiszolt fapadlóján megállt az élet. A nyugdíjasokból és fiatal táncosokból álló csoport némán figyelte a terem közepén álló három embert.
Álvaro Mendoza – aki egy ötezer fős vállalategyüttes vezérigazgatójaként ahhoz szokott hozzá, hogy egyetlen intésére százezres költségvetések mozdulnak meg – most teljesen fegyvertelenül állt a saját, hetvenkilenc éves édesapja előtt. A méregdrága, szürke öltönye, a precízen megkötött nyakkendője s a márkás órája hirtelen elképesztően idegenül mutattak a táncterem meleg, parkettaszagú, színes fényeiben.
— Mercedes-szel? — ismételte meg Álvaro a nevet, s a hangja teljesen elveszítette a korábbi, parancsoló élét. A bizonytalanság, ami átsütött a szavain, szinte fizikai súllyal nehezedett rá. — Apám… Mercedes néni a múlt héten költözött be a San Pedro idősotthonba. A lánya azt mondta, alig mozdul ki a szobájából, mióta eltemette a férjét. Hogy jön ő ide? Miért akarod te pont vele táncolni?
Enrique Mendoza lassan, méltóságteljesen simította le a tengerészkék zakóját. Megigazította a csokornyakkendőjét, majd a kezében lévő, apró, sárgult kártyára nézett.
Az a kis kartonlap egy 1974-es valladolidi bál belépője volt. A szélén még ott látszott Teresa – Enrique néhai feleségének – finom, kék tintás kézírása: „A mi első keringőnk. Mercedes és Eduardo velünk vannak.”
— Az édesanyád, mielőtt három évvel ezelőtt lehunyta a szemét — kezdte Enrique halkan, de olyan tiszta, rezzenéstelen hangon, ami betöltötte az egész termet —, megfogta a kezemet a kórházi ágyon. Azt mondta nekem: ’Enrique, ha én már nem leszek, ne zárd be magad a múltba. És ne hagyd, hogy Mercedes is magányosan pusztuljon el, ha Eduardo elmegy.’
Enrique felnézett a fiára. A szemeiben nem volt harag. Csak az az évtizedes bölcsesség s mély, apai melegség ragyogott, amit Álvaro az anyja halála óta eltelt három esztendőben egyetlen orvosi vizsgálat, egyetlen ellenőrző telefonhívás során sem vett észre.
