A parketta szélén pedig Álvaro Mendoza állt. Nem volt rajta szürke öltöny. Nem volt rajta márkás óra. Egy egyszerű, kényelmes ingben állt ott, a kezében két pohár friss hűsítővel, s éppen Lucía Serranót hallgatta, aki az új lépéseket magyarázta neki.
— Szóval, Señor Vezérigazgató — mosolyodott el Lucía —, készen áll az első leckére? Vagy ehhez is orvosi engedélyre van szüksége?
Álvaro felnevetett – egy olyan meleg, tiszta nevetéssel, amit az anyja halála óta most először hallott a saját torkából. Letette a poharakat az asztalra, s kinyújtotta a kezét Lucía felé.
— Nincs szükségem orvosi engedélyre, Lucía — felelte Álvaro szelíden. — Csak egy jó tanárra.
S ahogy elindultak a tánctér felé, a valladolidi éjszaka csillagai alatt a Mendoza-család végre visszakapta a legfontosabbat: az élet, a zene és a szeretet ritmusát.
VÉGE
