Mercedes szemeiből kicsordultak a könnyek.
— Enrique… én már nem tudok táncolni. A lábaim… a kerekes szék…
— A tánc nem a lábakban van, Mercedes — felelte Enrique szelíden, s megfogta az asszony remegő, ráncos kezét. — A tánc a szívben van. És a te szíved még mindig emlékszik a ritmusra.
Enrique intett a fiának. Álvaro megnyomta a gombot a hangszórón.
A teremben felcsendült a Danubio Azul – a Kék Duna keringő lágy, szárnyaló dallama.
Enrique gyengéden kibontotta Mercedes kezét, s felsegítette az asszonyt a székből. Mercedes lábai megremegtek, de Enrique olyan szorosan, olyan sziklaszilárdan tartotta a derekát, hogy az idős asszony nem eshetett el. Lassan, lépésről lépésre, az ikonikus ritmusra elindultak a társalgó közepén.
Nem volt ez tökéletes keringő. Nem voltak benne látványos pörgések vagy professzionális lépések. De benne volt nyolcvan év emléke, a veszteségek feletti győzelem, a hűség, s a megbonthatatlan szeretet.
Az idősotthon lakói felálltak a foteljeikből. A gondozónők az ajtóban törölgettek a könnyeiket.
Álvaro a terem szélén állt, s nézte az apját. Nézte, ahogy Enrique felemeli Mercedes kezét, ahogy az idős asszony arca felragyog, s ahogy negyven év után először újra kitör belőle a tiszta, csengő nevetés.
Álvaro lassan odalépett Lucíához, aki mellette állt.
— Köszönöm — mondta Álvaro halkan, s a hangja elcsuklott a meghatottságtól. — Köszönöm, hogy nem engedted, hogy elvegyem tőle ezt a napot.
Lucía rámosolygott.
— Az édesapja tanította meg nekem az elmúlt két hétben, Señor Mendoza, hogy a kor nem az élet végét jelenti, hanem a lehetőséget arra, hogy az ember végre azzal foglalkozzon, ami igazán számít.
Hat hónappal később a Las Delicias közösségi központ kivilágított kertjében egy újabb táncestet rendeztek.
A nyári szellő lágyan fújta a tölgyfák leveleit. A parkettán tucatnyi pár táncolt.
A terem közepén Enrique és Mercedes keringőztek – most már kerekesszék nélkül, magabiztosan, egymás mosolyába kapaszkodva.
