— Édesanyád tudta, Álvaro — folytatta az öregember —, hogy Mercedes és én negyven évvel ezelőtt elkövettünk egy hibát. Egy táncversenyen elfelejtettük a lépéseket, s utána soha többé nem mertünk együtt parkettre lépni, mert Eduardo és Teresa folyton nevettek rajtunk. Ez volt a mi kis családi viccünk. De most… Mercedes egyedül van. A San Pedro otthon falai között lassan feladja az életet. És én megígértem a te anyádnak, hogy ezen a szombaton – a nyolcvanadik születésnapján – elmegyek hozzá, felkérem arra a keringőre, s visszahozom az életkedvét.
Álvaro szája kinyílt, de nem jött ki rajta hang.
A száraz, szigorú orvosi ellenőrzések, a vérnyomásmérési naplók és a szigorú diéták világa – amit ő apja védelmében épített fel az elmúlt három évben – egyetlen pillanat alatt kártyavárként omlott össze. Állt a fényes parkettán, s rájött, hogy miközben azt hitte, megvédi az apját a fizikai leépüléstől, valójában egy csendes, lassan fojtogató kalitkába zárta őt.
Lucía Serrano csendesen lépett Enrique mellé. Megérintette az idős férfi vállát, majd Álvaro felé fordult.
— Señor Mendoza — mondta Lucía szelíden —, az édesapja nem egy beteg, akit kezelni kell. Az édesapja egy ember, aki szeretne még élni. Az elmúlt két hétben nem a fizikai határait feszegette, hanem a szívét nyitotta ki újra. Ha valóban aggódik érte, ne állítsa meg. Inkább nézze meg, mire képes.
Álvaro végignézett a teremben lévő várakozó arcokon. A tekintete megállapodott apja tengerészkék cipőjén, a tökéletesen vasalt nadrágján, s azon az apró, büszke mosolyon, ami felderengett Enrique szája szélén.
— Én… — köszörülte meg a torkát Álvaro, s az arca elvörösödött. Lassan kibontotta a nyakkendőjét, s az órájára pillantott. — A szombati születésnap… hány órakor kezdődik a San Pedro-ban?
Enrique elmosolyodott.
— Délután ötkor, fiam.
Álvaro nyelt egyet, majd óvatosan leült a terem szélén álló egyik fapadra.
