— Akkor… még van tizenöt perc az órából — mondta halkan Álvaro, s a hangjában először jelent meg a gyermek, aki egykor az apja vállán ülve nézte a valladolidi tűzijátékot. — Szeretném látni azt a keringőt.
Szombat délután ötször koppant a falióra a San Pedro idősotthon hatalmas, üveges társalgójában.
Az otthon lakói a kényelmes foteljaikban ültek, halk teázgatás és halk beszélgetések kíséretében. A terem sarkában, egy kerekesszékben ült Mercedes. A nyolcvanéves asszony szürke gyapjúkötényt viselt, a tekintete a havas belső udvarra szegeződött. Az arca mélyen barázdált volt, a szemeiből elpárolgott az a tüzesség, ami negyven éven át Valladolid egyik legvidámabb asszonyává tette. A férje hat hónappal ezelőtti halála óta szinte egyetlen szót sem szólt a gondozókhoz.
Hirtelen a társalgó kétszárnyú tölgyfa ajtajai lassan kinyíltak.
A halk zsivaj elhalt.
A bejáratban Enrique Mendoza állt. A tengerészkék öltönyében, a fényesre bökött cipőjében, a gomblyukában egyetlen szál friss, sárga rózsával. Még soha nem nézett ki ennyire elegánsnak, ennyire sziklaszilárdnak.
Mögötte Álvaro lépett be, karján egy hordozható, csúcskategóriás hangszóróval, míg Lucía Serrano a terem szélén állt meg, bíztató mosollyal az arcán.
Enrique nem sietett. Lassan, kimérten lépkedett át a polírozott kövezeten, egyenesen Mercedes kerekesszéke felé.
Az idős asszony lassan felkapta a fejét. A szemei kitágultak.
— Enrique…? — suttogta Mercedes, s a hangja annyira elvékonyodott, mintha egy régi, elfeledett lemez szólalt volna meg. — Mi… mit keresel te itt?
Enrique megállt a kerekesszék előtt. Meghajolt – pontosan úgy, ahogy a ’74-es bálon tanulta –, s kinyújtotta a jobb kezét. A tenyerén ott feküdt a kis sárga belépőkártya.
— Mercedes — mondta Enrique, s a hangja visszhangzott a magas mennyezet alatt. — Negyven évvel ezelőtt elrontottuk azt a keringőt a Gran Víán. Eduardo és Teresa átnevették az éjszakát, mi pedig megígértük, hogy egyszer még kijavítjuk a lépéseket.
