2. RÉSZ: Az igazság ára
A levegő a tornácon szinte megfagyott. A tavaszi szellő, amely eddig kellemesen borzolta a környék olajfáit, most hirtelen jeges marással csapott le Álvaro arcára. A férfi tekintete Lucía szemei közé fúródott, amelyekben a düh és a hét év alatt összegyűlt magány mély sebei lángoltak.
– Hogy ne kaptad volna meg? – ismételte meg Lucía, hangja megremegett a visszafojtott indulattól. – Hónapokig jártam a postára, Álvaro. Minden egyes válaszra váró nap egy örökkévalóság volt. Azt hittem… azt hittem, egyszerűen csak feladtál minket. Hogy Madrid elvette az eszed, és lecseréltél egy fényesebb jövőre.
Álvaro a fejét rázta, a léptei akaratlanul is hátrafelé araszoltak a poros udvaron. A Mercedes csillogó krómja hűvösen támaszkodott a hátának.
– Esküszöm, Lucía, soha egyetlen sort sem kaptam tőled. Egyetlen üzenetet sem! Ha tudtam volna… Ha csak egyetlen percig is sejtettem volna, hogy egy gyermekünk van… – A hangja elcsuklott. Hét év sikeres üzleti élete, a milánói és madridi tárgyalások könyörtelen magabiztossága egy szempillantás alatt foszlott semmivé. Itt állt milliomosként, mégis teljesen nincstelennek érezte magát.
Eusebio – az öreg apja – a verandán álló oszlopnak támaszkodott. Az arca olyan viharvert volt, mint a szárazföldi sziklák, és most olyan halálsápadt lett, hogy Álvaro hirtelen attól félt, a szívéhez kap.
– Apa? – lépett közelebb Álvaro, miközben a gyanú hideg árnyéka vetült a lelkére. – Te tudtál erről? Te vettél át valamilyen levelet?
Eusebio nem mert a fia szemébe nézni. Lesütötte a tekintetét a kopott csizmájára, és a keze remegni kezdett.
Ekkor egy újabb hang zavarta meg a feszült csendet. A kapu felől egy robogó közeledett, amelynek a motorja füstöt okádva lefulladt. Tomás lépett le róla – Álvaro idősebb bátyja, aki a kezdetektől fogva a földeken maradt, hogy viselje a gazdaság terhét. Az arcán izzadságcseppek csillogtak, a ruhája pedig csurom saras volt a délelőtti traktorjavítástól.
