– Lucía – mondta halkan, és a hangja most nem az üzletemberé, hanem egy összetört, de megbocsátásért könyörgő emberé volt. – Nem tudtam semmiről. De mostantól nem megyek el. Nem adom el a farmot. Ezt a földet nem pusztítani fogom, hanem újjáépíteni. Neked. Nekünk. Ha még van benned hely számomra… és a kislányunk számára.
Martina ekkor bújt elő az édesanyja szoknyája mögül. Nagy, sötét szemeivel kíváncsian nézte az idegen férfit, aki most könnyes szemmel mosolygott rá.
– Anyu… – suttogta a kislány. – Ő a… ő a apu?
Lucía elmosolyodott, miközben a könnyei végigcsorogtak az arcán, és gyengéden átölelte Álvaro vállát.
– Igen, kicsim. Ő az apukád. És mostantól senki sem választ minket szét.
EPILÓGUS: Az új kezdet Trujillo-ban
Három év telt el a drámai délután óta. Trujillo külterületén a régi kőház már nem omladozott: az újjáépített, modernizált családi birtok udvarán rózsák virágoztak, és a napfény beragyogta a teraszt.
A mezőgazdasági cég, amely 4 millió euróért akarta megvenni a földet, végül elutasító választ kapott. Álvaro ugyanis nem eladta a birtokot, hanem a teljes madridi ingatlanbirodalmából visszavonva a tőkét, egy modern, ökológiai mintagazdasággá alakította át a vidéket, amely nemcsak hogy megmentette a családi örökséget, de munkahelyeket is teremtett a környékbeli lakosoknak.
Tomás az ügy lezárása után – a bíróság által kiszabott felfüggesztett büntetés és a kötelező közmunka terhe mellett – elköltözött a tartományból, de a család időközben lassan elkezdte megbocsátani a múlt sebeit. Eusebio apó pedig minden délután a verandán ült, és mosolyogva nézte, amíg a most már kilencéves Martina a fűben szaladgál, míg Álvaro és Lucía a konyhaablakból nézik őket, végre békében, együtt.
A 4 millió eurós ajánlat valójában aprópénz volt ahhoz képest, amit Álvaro végül talált Trujillo-ban: egy igazi családot, egy elveszett szerelmet, és egy otthont, amelyet soha többé nem hagyott ott.
Van még esetleg más történet vagy forgatókönyv, amit szívesen folytatnál vagy kidolgoznál velem?
