– Kérem? – dadogta a jogász a vonal túloldalán. – Levelezési ügyek? Hát nem ingatlanügyről volt szó?
– Nem. Ez mostantól sokkal több annál. Egy családi csalásról, levéllopásról és szándékos károkozásról van szó. És van itt valami más is… – Álvaro mély levegőt vett. – A 12 000 euró.
– Micsoda 12 ezer euró? – kérdezte Aranguren összezavarodva.
– Annak a postahivatali alkalmazottnak a számlája, aki hét éve itt dolgozott Trujillo-ban. Mateo. Biztos lehetsz benne, hogy Tomás nem egyedül követte el ezt. Egy postás, aki éveken át félretette vagy megsemmisítette a hivatalos küldeményeket, nem csupán szívességből tette. Megfizették. Tudni akarom, hová tűnt az a pénz, és ki utalta át.
Tomás arcáról teljesen kifutott a vér.
– M-milyen pénzről beszélsz? – dadogta, és egy lépést tett hátrafelé. – Én nem fizettem senkinek semmit!
– Tényleg? – fordult felé Álvaro, a szemeiben fagyos tűz égett. – Mateo, az öreg postás három hónappal azután, hogy Lucía elküldte a levelet, hirtelen új motorkerékpárt vásárolt, és felújította a házát, miközben a nyugdíja alig volt elég a kenyérre. És emlékszem arra a 12 000 eurós átutalásra a helyi takarékszövetkezetben, amit te intéztél el akkoriban, Tomás, mondván, hogy “birtok-karbantartási segély” érkezett. Te fizetted le, hogy elhallgassa a leveleket!
Tomás összeomlott. A térdei meghajoltak, és a földre rogyott a sárban.
– Nem akartam… én csak azt akartam, hogy maradj otthon… hogy ne hagyj el minket…
Lucía közelebb lépett Álvarohoz, a szemeiben a fájdalom lassan átadta a helyét a hihetetlen felismerésnek.
– Álvaro… te nem tudtál semmiről. Tényleg nem.
Álvaro letérdelt a földre, ott, a porban, és óvatosan megfogta Lucía kezét. A bőrük ugyanolyan ismerős volt, mint hét évvel ezelőtt, de most a múló idő keserűsége nehezedett rájuk.
