– Na végre, megjött a nagymenő – kiáltotta Tomás gúnyosan, miközben levette a sisakját. Aztán hirtelen észrevette a feszültséget a levegőben. Megállt, a tekintete vándorolt Álvaro, Lucía és az apjuk között. – Mi van? Miért néztek így egymásra?
– Tomás – mondta Álvaro, és a hangja most félelmetesen hűvös volt, minden korábbi melegség nélkül. – Beszélj nekem a postáról. Mi történt hét évvel ezelőtt?
Tomás nyelt egy nagyot. A gúnyos mosoly azonnal elhagyta az arcát, a szemei pedig idegesen cikáztak.
– Miről beszélsz? Milyen posta?
– Ne játssz velem a hülyét! – lépett felé Álvaro, és a testtartása most pontosan azt a könyörtelen üzletembert mutatta, akit Madridban mindenki tisztelt és félt. – Lucía azt mondja, írt nekem egy levelet, amikor terhes volt. Hozzám soha semmi sem érkezett. Apa pedig úgy néz ki, mint aki temetésre készül. Te tudsz erről valamit?
Tomás dühösen a földre hajtotta a sisakot.
– Hát persze! Mindig mindenki az ifjabbik fiú! Álvaro a zseni, Álvaro megy a nagyvárosba, Álvaro építi a birodalmat! Mi meg itt rohadtunk meg apával ebben az elátkozott sárban, évtizedekig fizetve a banki hiteleket, amiket te költöttél el az egyetemi éveid alatt!
– Tomás, ne terelj! A levelekről beszélj!
Tomás keserűen felnevetett, a szemeiben vad csillogással.
– Igen! Én vettem át őket. Amikor az a postás, az öreg Mateo hozta a borítékokat a nevaddal Trujillo postájáról, én fogtam el őket. Tudod miért, öcsském? Mert láttam apát. Láttam, hogy nap nap után őrlődik azon, hogyan tartson meg minket a csődtől. Azt hittem… azt hittem, ha te ott fent Madridban éled a gondtalan kis életedet, és nem tudsz semmiről, akkor legalább le tudod zárni ezt a fejezetet. Azt hittem, ha nem tudsz semmit, mindenkinek jobb lesz!
Lucía a kezével a szájára kapott, a lélegzete is elakadt.
