– Te… te önző szörnyeteg – suttogta. – Te elnyelted a jövőnket. Megfosztottál egy apától egy gyermeket, csak a saját keserűséged miatt?
– Nem a saját keserűségem miatt! – ordította Tomás, a hangja visszhangzott a dombok között. – Hanem mert láttam, hogy ez a farm összeomlik! Lucía terhes volt, te meg karriert akartál építeni. Azt hittem, ha visszajössz egy gyerekkel meg egy családdal, itt ragadsz örökre ebben a nyomorban, mint apa!
Eusebio végül felnézett, a szemeiben könnyek csillogtak.
– Én nem tudtam erről, Álvaro… – szólalt meg halkan az öregember, a hangja alig volt hallható a szélben. – Tomás… Tomás mondta, hogy Lucía továbblépett. Azt hitte, így véd meg minket. De én… én egész este a bűntudatommal éltem.
Álvaro egyetlen szót sem szólt. A csend, ami utána következett, hangosabb volt minden ordításnál. A feje zúgott. Hét év. Hét év veszett el egy hazugság, egy eltitkolt levér és egy testvéri önzés miatt. Hét év, amíg ő azt hitte, Lucía elfelejtette, miközben a nő itt küzdött egyedül a kislányával, a nagyszülők csendes, de fájdalmas támogatásával Trujillo porában.
3. RÉSZ: Az ügyvéd és a postai bélyeg
Álvaro lassan megfordult. A Mercedes felé nyúlt, kinyitotta a kesztyűtartót, és kivette belőle a telefonját. Egyetlen gombnyomással tárcsázta azt a számot, amelyet a nap 24 órájában hívott, ha komoly jogi vagy üzleti krízisbe került.
– Dr. Aranguren? Én vagyok.
A vonal másik végén egy mély, kimért hang válaszolt:
– Mr. Salcedo. Hallom. Remélem, minden rendben van Trujillo-ban, és hamarosan aláírják az ingatlaneladási szerződést a mezőgazdasági céggel.
– Az eladás lemondva – mondta Álvaro ridegen, miközben a tekintete Lucíán pihent, aki most Martina kezét fogva csendesen sírt a tornác szélén. – Hallgass ide, Aranguren. Azonnali hatállyal szükségem van a teljes jogi csapatodra itt, Trujillo-ban. Olyan szakértőket kérek, akik átvizsgálják a postai törvényeket, a családi tulajdonjogi papírokat és az okirat-hamisítás, valamint a levéltitok-sértés minden büntetőjogi vonzatát.
