És mögöttük, a lépcső alján… még két alak rajzolódott ki a kora hajnali ködben.
A rend és a törvény
– Eloise – mondta Odette halkan, és amikor meglátta a duzzadt, vörös foltot az arcomon, a szemei sötét haragra lobbantak. Lépett egyet, átölelt, miközben Simone is belépett a házba, a táskáját a kispadra dobva.
– Anya, jól vagy? – suttogta Simone, miközben a kezébe fogta az arcomat, átvizsgálva a sérülésemet. – Istenem, anya… megmondtam, hogy ne várd meg, amíg ideérünk. Megmondtam, hogy hívjuk a zsarukat azonnal.
– Először a reggeli, Simone – mondtam nyugodtan, de a hangom annyira határozott volt, hogy a lányam is elhallgatott. – A teríték már kész.
Amikor betértünk a konyhába, Alec már felállt az asztaltól. A széke hátrarreccsent a padlón. A tekintete Odette-ről Simone-ra vándorolt, majd amikor meglátta, hogy a nyitott bejárati ajtón át még két ember lép be a nappaliba – a helyi rendőrség két tisztje, akik Odette hívására érkeztek –, a vér teljesen kifutott az arcából.
– Micsoda… Micsoda cirkusz ez?! – hördült fel Alec, és megpróbálta visszanyerni az agresszív pózát, bár a hangja megremegett. – Miért hívtátok ide a zsarukot? Ez egy családi ügy! Ez az én otthonom is! Anyám önként főzött nekem!
A két rendőr közül a magasabbik, egy tapasztalt, őszülő halántékú őrmester lépett előre. Megállt a konyha küszöbén, a kezét a jelvényén pihentetve, és végigmérte Alecet, majd az arcomat.
– Eloise Chartrand asszony? – kérdezte az őrmester mély, hivatalos hangon.
– Én vagyok, őrmester úr – feleltem.
– A bejelentés szerint családon belüli erőszak, bántalmazás és zaklatás történt ebben a háztartásban. Ön tett hívást a barátnőjén, Odette-en keresztül, illetve a lánya, Simone is értesített minket a hatáskörünk kiterjesztéséről.
Alec hirtelen felnevetett, egy ideges, hamis nevetéssel.
– Ostobaság! Semmi sem történt! Anyám csak kitalálja ezeket, mert hisztérikus, és nem bírja elviselni, hogy egy férfi él a házban! Ugye, anya? Mondd meg nekik, hogy csak vicceltünk! Mondd meg, hogy ez az én házam is!
