Simone erre nem bírt tovább hallgatni. Egy lépést tett előre a testvére felé, a szeme szinte szikrázott.
– A te házad, Alec?! Harminckét éve velem és a szüleimmel éltem ebben a házban, mielőtt te tizenöt hónapja kirúgattad magad a torontói cégedtől, mert elittad az eszed, és idejönködtél élősködni! Ez a ház apa és apa halála óta anya negyvenéves munkájának az eredménye! Te egy fillért nem tettél bele soha!
Az őrmester intett a társának, mire a fiatalabb rendőr határozott léptekkel Alec mögé lépett.
– Alexander Chartrand úr – mondta az őrmester. – Ön hivatalosan is ki van tiltva ebből az ingatlanból, a testi sértés gyanúja, valamint a távoltartási végzés megsértésének veszélye miatt. Javaslom, hogy ne ellenkezzen, és pakolja össze a holmiját. Van tíz perce.
Alec arca eltorzult a dühdttől. Megpróbált felém lépni, de a rendőr azonnal a karjára tette a kezét.
– Anya! Ezt nem teheted velem! Kidobsz a saját fiadat a fagyba?! Hová menjek?! Nincs pénzem, nincsenek barátaim! Te vagy azanyám!
Megálltam az asztal mellett, levezettem a kezemet a damaszt terítő sima anyagára, és mélyen a szemébe néztem. Negyvenhárom évig voltam az anyja. Negyvenhárom évig próbáltam védeni, mentegetni, elnézni a gyengeségeit, abban bízva, hogy egyszer majd felnő. De a szeretet nem azt jelenti, hogy hagyod, hogy eltapossanak. A szeretet azt is jelenti, hogy meghúzod a határt.
– Alec – mondtam csendesen, de úgy, hogy minden egyes szó tisztán visszhangzott a konyhában. – Tizenöt hónapig adott volt ez a ház. Tizenöt hónapig ételt kaptál az asztalra, tiszta ágyat, és egy anyát, aki megpróbált segíteni. De te inkább megaláztál, kritizáltál, és végül kezet emeltél rám. A negyvenhárom éves fiú, aki nem tud magáról gondoskodni, nem a felelősségem többé. A te életed a te kezedben van. Most pedig… pakolj.
