A 43 éves fiam olyan erősen megütött, hogy lerepült a szemüvegem. Aztán megfordult, és egyedül ment a szobába. A szobámban ültem, 67 évesen, égett arccal és fájó csípővel.

A negyedik szék
A letartóztatás és a pakolás csendben zajlott. Alec nem mondott többé semmit. A dühfoszlányai elpárologtak, amikor megértette, hogy a világ, amit eddig uralni próbált a zsarnokoskodásával, hirtelen véget ért. A rendőrök kíséretében, egyetlen sporttáskával a vállán hagyta el azt a házat, amelynek a küszöbén harminckét éve még büszkén lépett be kisgyerekként.

Amikor a piros villogós rendőrautó fékfényei elhervadtak az utcában, a konyhában hirtelen fojtogató, de felszabadító csend lett.

Odette letette a termosz kávét a pultra, és mély levegőt vett.
– Hát… ezt megéltük. Hogy van a csípőd, Eloise?

– Fáj, de kibírható – feleltem, és halványan elmosolyodtam. – A lelkem viszont sokkal könnyebb.

Simone odajött hozzám, átkarolta a vállamat, és a fejét a vállamra hajtotta. Zokogott, de most a megkönnyebbülés könnyei voltak ezek.
– Anya… miért nem hívtál hamarabb? Miért kellett idáig fajulnia?

– Mert azt hittem, ha elég erős vagyok, ha elég csirke-szója levest főzök, ha elég terítéket rakok ki… akkor talán visszakapom a fiút, akit egykor neveltem – mondtam, miközben kinéztem az ablakon a kora reggeli kertre. – De ma reggel rájöttem valamire. Nem én vagyok a hibás azért, mert ő eltévedt. És az én életem sem ért véget attól, hogy ő elmegy.

Odette ekkor odalépett az asztalhoz, ahol a négy teríték állt. Kicsit félrehajtotta a fejét, és a tányérokat nézte.

– Mondd csak, Eloise… – kérdezte mosolyogva Odette. – Négy terítéket raktál ki. Alec elment. Te, Simone meg én vagyunk hárman. Kinek szól a negyedik szék?

Megfordultam, és a konyhasarokban álló régi, hintaszékre néztem, ahol a férjem, Gerard kabátja még mindig ott lógott a fogason. Gerard, akivel negyven évig dolgoztunk ebben a házban, és aki soha, egyetlen percig sem hagyta volna, hogy bárki megüsse a feleségét.