A 43 éves fiam olyan erősen megütött, hogy lerepült a szemüvegem. Aztán megfordult, és egyedül ment a szobába. A szobámban ültem, 67 évesen, égett arccal és fájó csípővel.

– A negyedik szék? – néztem róluk a lányomra és a legjobb barátnőmre. – A negyedik szék annak szól, aki harminchárom éve hiányzik erről az asztalról, de akinek a szelleme ma reggel végre békét talált itt. Szól annak a nőnek, aki hatvanhét évesen végre megértette, hogy soha nem késő önmagát választani.

Simone elmosolyodott, a könnyei között csillogott a napfény, és odahúzta a negyedik széket az asztalhoz.

– Akkor üljünk le mind a négyen, anya – mondta lágyan. – Kezdődik a reggeli.

És aznap reggel, harminckét év után először, a sudburyi ház nem egy börtön volt, hanem ismét az otthonom.