La Encrucijada árnyai és a borszín folt igazsága
A sivatagi por vékony, szürke lepelként ült le La Encrucijada poros utcáira, amikor Octavio Barragán, a National Bus Company rettegett ura, kivezette a hintaját a főtérről. A paták zakatolása még sokáig visszhangzott a csupasz falak között, de a feszültség, amit maga után hagyott, ott maradt a levegőben, mint egy vihar előtti csend.
Maribel a konyhaablak mellett állt. A bal arcát borító, a homlokától egészen az álláig futó borszínű anyajegy – az a jel, amely miatt a saját családja elutasította, és amely miatt tizenkét éhező munkás láttára kilakoltatták egy farmról – most élesen kirajzolódott a lemenő nap vöröses fényében. Nem remegett. Az ujjai szorosan összefonódtak a kopott jegyzetfüzeten, amelyben az étterem katasztrofális pénzügyi adatait rögzítette.
Mateo – a sötét hajú, durva kezű férfi, aki megadta neki az esélyt – lassan odalépett mellé, a kezében egy bögre forró kávéval.
– Nem kell tőle tartanod, Maribel – mondta Mateo mély, nyugodt hangon. – Octavio azt hiszi, hogy a pénzével és a buszaival az egész régiót megvásárolhatja. De La Encrucijada nem az ő magántulajdona. Még nem.
Maribel felnézett a férfira. A szemeiben nem volt félelem, csak az a hideg, könyörtelen elszántság, amit csak azok az emberek ismernek, akiket egyszer már a földbe döngöltek, de mégis felálltak.
– Nem a fenyegetésétől félek, Mateo – mondta Maribel halkan. – Hanem attól a harminc százalékos hiánytól, amit a könyveidben találtam. Octavio Barragán nem most kezdte ezt a játékot. Ha harminc nap múlva árverésre akarja bocsátani a helyet egy hamis családi adósság hivatkozásával, akkor nekünk huszonkilenc napunk van arra, hogy kiderítsük, hová tűnt a pénz, és ki segített neki belülről.
