A következő napokban La Encrucijada étterme átalakult. Maribel vasfegyelmet vezetett be. Nincs többé ingyen étel a barátoknak, nincs pazarlás, és nincs hitelbe adott kávé a helyi lusta gazdáknak. Azok, akik az elején morogtak a szigorú szabályok miatt, hamar rájöttek, hogy Maribel étele – a tiszta hús, a fűszeres bab és a friss kenyér – az egyetlen dolog a faluban, ami megéri az árat.

A bevételek napról napra növekedtek. Az első héten harmincegy százalékkal szárnyalták túl az előző havi átlagot, a második héten pedig már a régió kereskedői is hozzájuk jártak tárgyalni.

De a falu hátterében sötét erők mozgolódtak.

Egyik este, amikor a zárás utáni számadásokat végezték, egy idegen alak sündörgött a hátsó ajtó mögött. Mateo hirtelen kinyitotta az ajtót, és a gallérjánál fogva rántotta be a férfit a konyhába. Egy fiatal fiú volt az, aki a National Bus Company könyvelésénél dolgozott segédként.

– Engedj el! Csak üzenni akartam! – zihálta a fiú, a szemei tágra nyíltak a félelemtől.

– Kinek az üzenetét? – kérdezte Maribel, és lassan odalépett hozzá, miközben az arcán lévő borszínű folt szinte feketének tűnt a gyertyafényben.

A fiú remegő kézzel egy összehajtott papírlapot csúsztatott az asztalra.
– Nem Octavio küldött… hanem… hanem a néhai apád ügyvédje, Don Elías. Azt mondta, ha életben akarsz maradni, és meg akarod menteni az éttermet, keresd meg a régi birtok iratait a templom mögötti levéltárban. Octavio nem most kezdte el elvenni a családi vagyonodat. Ő volt az, aki kilenc évvel ezelőtt a borszínű jegyedre hivatkozva kitagadztatott a saját házodból, mert azt hitte, hogy átokkal terhelt örökséget kapsz!

A fiú hirtelen kitépte magát Mateo szorításából, és a sötét utcára vetette magát, mire a paták dobogása elhalt a távolban.

Másnap hajnalban, mielőtt a nap felkelt volna a sivatag felett, Maribel és Mateo a falu régi, elhagyatott templomának levéltárában kutattak. A dohos szobában a papírok halmokban álltak, a levegőt pedig a múlt pora fojtogatta.