Lassan előhúzta a vörös bőrkötésű jegyzőfüzetet, és letette az asztalra.
– Nem tartozom neked egyetlen centtel sem, Octavio – mondta Maribel tisztán, hűvösen, de olyan erővel, hogy a falu emberei az ablakokon át is lélegzet-visszafojtva figyeltek. – De te… te nagyon is sokjal tartozol ennek a régiónak.
Octavio arcáról a mosoly egy pillanat alatt fagyott le. A szemei kiugradtak a helyükről, amikor meglátta a füzetet a pulton.
– Mi… mi ez a szemét? – dadogta, és egy lépést tett előre.
– Ez a múltod, Octavio – vágta közbe Mateo, aki a pult mögül lépett elő, a kezében a szövetségi bányászati hivatal és a bíróság által ma reggel hitelesített lefogasztási paranccsal. – A hamisított adósságlevelek, a kilakoltatási parancsok, és az a bizonyíték, hogy a National Bus Company pénzéből pénzelted a falu földjeinek illegális kisajátítását. A bíró, akit elhoztál… nos, őt ma reggel a szövetségi csendőrök már letartóztatták a falu határában.
Octavio hirtelen hátrafordult, hogy a hintájához meneküljön, de a falu becsületes gazdái és a fuvarosok – akik végre fel merték emelni a fejüket – elállták az útját. A csendőrök vezetője határozott léptekkel lépett be az ajtaján, és a bilincs hideg kattanása törte meg a sivatagi reggel csendjét.
– Octavio Barragán, letartóztatjuk okirat-hamisítás, csalás és zsarolás alapos gyanújával – mondta a tiszt.
Három héttel később La Encrucijada főtere teljesen megváltozott.
Az étterem homlokzatára friss, fémből készült cégér került: La Encrucijada – Szabad Konyha. A belső térben a nevetés és a jókedv volt az úr; a falu lakói pedig nemhogy elkerülték volna Maribelt a borszínű foltja miatt, hanem most már tisztelettel és büszkeséggel néztek rá, mint arra a nőre, aki megmentette a közösséget a zsarnokságtól.
A naplemente utolsó aranyló sugarai megvilágították a teraszt. Maribel a korlátra dőlt, a bögre kávéját kortyolgatva. Mateo lépett oda hozzá, a kezét lassan a sajátjára csúsztatva.
