II. RÉSZ: A fordulat a 12. emeleten
A levegő a tárgyalóban szinte megdermedt. Gonzalo Ferrer, a cég alapítója és elnöke – egy ősz hajú, határozott tekintetű férfi, aki az elmúlt hónapokban a spanyol és a portugál piacon építette a birodalmát – az asztalra tette a dossziéját. A szemében nem volt tetten érhető a szokásos vezérigazgatói nyugalom; inkább feszült volt, mint egy pattanásig feszült húr.
— Megkérdeztem valamit, Mónica — ismételte meg Gonzalo, és a tekintete egyenesen a HR-igazgatónra szegeződött. — Hol van Álvaro Martín? A Grand Hotel spanyol szállodalánc igazgatótanácsa ma délelőtt tizenegykor kötötte az aláírást a teljes kampányhoz. De világosan megmondták: ha Álvaro Martín neve nem szerepel a vezető projektmenedzserként, és ha ő nem koordinálja a végrehajtást, visszavonják az ajánlatot. Ő készítette el a stratégiát. Nélküle a tervezet csak egy üres papírhalmaz.
Mónica arca hirtelen kifestetlen, hamuszürke lett. Az izzadságcseppek lassan csurogtak le a homlokán. Percekkel ezelőtt még az volt a célja, hogy diadalmaskodjon egy egyedülálló apa felett, aki szerinte nem illeszkedett be a „rugalmatlan” cégkultúrába; most viszont szembe kellett néznie a ténnyel, hogy saját kezűleg bocsátotta el a cég legfontosabb emberét, akinek a munkáján a több millió eurós szerződés múlt.
— Ő… ööö… Mr. Ferrer… — dadogta Mónica, a hangja elcsuklott a döbbent igazgatók gyűrűjében. — Én… én úgy találtam, hogy a prioritásai nincsenek rendben. Mindig ötkor elment, és…
— Maga bocsátotta el? — vágott közbe Gonzalo Ferrer, és a hangja olyan jeges volt, mint a téli északi szél. — Egy olyan embert bocsátott el, aki a hátán vitte ezt a projektet, miközben egyedül neveli a kislányát a felesége halála óta? Maga talán azt hitte, hogy a cég egy katonai tábor, ahol az emberi élet nem számít?
