Álvaro egy pillanatra elnémult. A doboz a kezében szinte nehezebbnek tűnt, de a lelkéről leesett egy tonnás kő.
— Mr. Ferrer… én nem akarok különleges elbánást — mondta Álvaro csendesen. — Csak azt akartam, hogy a munkámat tiszteljék, és hogy apaként is helytállhassak.
— Ez nem különleges elbánás, Álvaro. Ez az alapvető emberi tisztelet — válaszolta Gonzalo, majd a dobozra nézett, amelyben a kislánya rajza volt. — És ha szabad megkérdeznem… mi áll azon a papíron?
Álvaro elmosolyodott, kicsit meglágyulva.
— A lányom rajzolt le. Azt írta rá: “Apa, te vagy a hősöm.”
Gonzalo meleg mosollyal bólintott.
— Akkor mutassuk meg a világnak, hogy a hősök nem a filmekben élnek, hanem itt dolgoznak velünk. Visszajön, Álvaro?
III. RÉSZ: Az új kezdet és az elszámolás
Fél órával később a 12. emeleti nagy tárgyalóban teljesen megváltozott a légkör.
Mónica az asztal szélén állt, a holmiját egy fekete műanyag zacskóba pakolva. Az igazgatók egyike sem szólt hozzá; a tettei, a rosszindulatú döntései és a cég miliónyi eurós szerződésének csaknem elbuktatása miatt senki sem kelt a védelmére. Amikor Gonzalo Ferrer belépett a tárgyalóba, Álvaro oldalán – aki immár büszkén tartotta a kezében a frissített projekttervet –, Mónica lehajtott fejjel, szótlanul surrant ki a teremből. Vége volt a teljhatalmának.
Sara és a többi kolléga tapsolni kezdett, amikor Álvaro visszalépett a saját irodájába. A dobozát lehelyezte az asztalára, de a kis cetlit – “Apa, te vagy a hősöm” – kiemelte, és kitűzte a monitorja szélére, hogy minden nap lássa, miért érdemes küzdeni.
A délutáni órákban a munka a szokásos mederben folyt, de a hangulat teljesen átalakult. Az emberek nem féltek többé attól, hogy ha öt órakor elhagyják az irodát a családjuk miatt, arra valaki rossz szemmel néz.
IV. RÉSZ: Epilógus – Az esti fények alatt
Este 17:45-kor Madrid égboltja lassan narancssárga és lila színekbe borult.
