Álvaro pontosan zárolta a gépét, felkapta a hátizsákját, és kilépett az irodából. Senki sem nézett rá ferde szemmel; sőt, Sara még utánaszólt egy mosollyal:
— Szép estét, Álvaro! Üdvözöld Lucíát!
A Pacífico negyedbeli állami iskola kapujában a gyerekek éppen most özönlöttek ki az udvarról. Lucía, a nyolcéves kislány, az űrhajós mintájú hátizsákjával a hátán meglátta az apját a kerítésnél.
— Apa! — kiáltott fel örömmel, és szaladva vetette a karjaiba magát.
Álvaro letérdelt, és szorosan átölelte a kislányát. A nehéz napok, a céges viharok, a magány és a küzdelmek mind elszálltak a hűvös októberi szélben.
— Na, hogy telt a napod, hercegnőm? — kérdezte Álvaro, miközben kézen fogva indultak hazafelé.
— Nagyon jó volt! Rajzoltam egy rakétát az órán — felelte Lucía csillogó szemmel. — És te, apa? Sikerült a munkád?
Álvaro elmosolyodott, rátekintett a távolban lassan kigyúló madridi utcalámpákra, és a szívében annyi békét érzett, mint még soha.
— Igen, kincsem — mondta halkan. — Ma a munkám is sikerült, de a legfontosabb dolog az volt, hogy érted mentem időben. Mert a hősök mindig ott vannak, ahol a családjuk várja őket.
Vége.
