A birtok árnyai és a gyógyuló szívek
A Salgado-birtok nehéz tölgyfa ajtaja, amely hat hosszú éven át kizárólag a pornak, a csendnek és a magány emlékének adott otthont, most lassan, nyikordulva feltárult. A délutáni napfény fáradtan szűrődött be a poros ablakokon, megvilágítva a tágas előszobát, ahol a bútorokat vastag, fehér leplek borították. Vicente Salgado mély levegőt vett; a levegőben a régi viasz, a száraz fa és a zárt terek fanyar illata terjengett, de most valami más is vegyült belé: az élet halvány, reményteli ígérete.
Marina megállt a küszöbön. A kislányát, Alice-t a mellkasához szorította, a tekintete pedig tétován pásztázta a hatalmas, szinte kastélyszerű nappalit. A zsigeri félelem, amelyet az apja bántalmazó otthonában és a sárban töltött fagyos napok alatt tanult meg, most sem akart teljesen elszállni a csontjaiból.
– Nem kell félned, Marina – mondta Vicente lágy, mély hangon, miközben letette a táskáikat a padlóra. – Ez a ház régen hangos volt a nevetéstől. Aztán elnémult. De most… most jó lesz, hogy nem vagyunk egyedül. Itt senki sem fog bántani titeket.
Marina felnézett a férfira. Vicente arcán nem sajnálat ült, hanem az a megfáradt, de tiszta méltóság, ami csak az olyan emberek sajátja, akik valakit már elveszítettek a múltban.
– Miért csinálja ezt, Vicente? – suttogta Marina rekedt, erőtlen hangon, miközben Alice megmozdult a karjaiban, és halkan felsírt az éhségtől és a kimerültségtől. – Nem is ismer engem. Nem tudja, honnan jövök, milyen terheket cipelek. Mi van, ha… mi van, ha csak bajt hozok a házára?
Vicente odalépett hozzá, lehajolt, hogy a kislány arcát megsimítsa, majd Marinára nézett.
– A bajt már ismerem, Marina. A csendet is ismerem. De az emberséget még nem felejtettem el. Most pedig gyere, készítek valami meleget a kisunoká… azaz a kislányodnak.
