Marina a férfi kabátjába kapaszkodott, a könnyei patakokban folytak az arcán.
– Vicente… ne engedd elvinni! Megöl… ha visszamegyek, megöl minket!
Vicente lehajolt, a kezét gyengéden Marina hideg ujjaira tette, majd egyenes derékkal, fenyegető nyugalommal lépett le a verandáról Ernesto elé.
A Salgado-birtok udvarán a feszültség a tetőfokára hágott.
– Hallotta a lányát, Santos úr – mondta Vicente, és a hangja olyan jeges volt, mint a fagyott fém. – Ez a ház nem egy börtön. És Marina nem a tulajdona. Itt senki sem fogja őt bántani többé. Ha egy lépést tesz még felénk, vagy megpróbálja elvenni tőlünk… well, a birtok határait nemcsak jogi, hanem nagyon is fizikai módon védem meg. Takarodjon a földemről!
Ernesto arca vörös volt a dühtől. Az öklét rázta, és gúnyosan a férfi orra alá dörzsölte:
– Megbánod ezt, Salgado! Megbánod, hogy egy senkiházi kurvát védesz! Még találkozik a törvénnyel!
A férfi hirtelen sarkon fordult, a terepjárójához lépett, majd a gumikat füstölve, hatalmas porfelhőt hagyva maga után elhajtott az úton.
A csend visszatért a birtokra, de a levegőben még mindig ott lógott a vihar előtti feszültség.
Vicente lassan visszasétált a verandára. Marina a lépcsőn ült, a fejét a kezébe temetve, és zokogott.
– Eljön értünk, Vicente… nem hagy békén. Miattam most te is veszélyben vagy.
Vicente leült mellé a lépcsőre. Nem mondott semmit az elején. Csak átkarolta a remegő vállát, és magához húzta, a saját testével védve meg a hideg világtól.
– Nem fog elvinni senkit, Marina – mondta a férfi halkan, de olyan megingathatatlan bizonyossággal, ami a lánynak a remény utolsó szikráját adta. – Mert ez a ház nem a múlté többé. Ez a mi otthonunk. És amíg én élek, senki sem fog bántani benneteket.
Marina felnézett a férfira. A könnyes szemében a félelem lassan átadta a helyét valami sokkal hatalmasabbnak: a bizalomnak, a hálaadásnak és a bimbózó, tiszta szerelemnek.
