Az elkövetkező napokban a Salgado-birtok lassan életre kelt. Vicente a padláson feltúrta a régi dobozeket, és előkereste a felesége, Lucía egykori holmiját, amit eddig a fájdalom miatt meg sem mert érinteni. Elhozta a puha takarókat, a tiszta ruhákat, és Dr. Carmen utasításai szerint vitaminokkal, tápláló levesekkel teli konyhává alakította a régi, kihűlt otthont.
Marina nap nap után erősödött. A sebei a lábán lassan behegedtek, Alice pedig – akit Vicente egy régi falusi asztalos segítségével készített kiságyba fektetett – végre mosolygott, és biztonságban érezte magát. Esténként, amikor a tűz ropogott a hatalmas kandallóban, Vicente sokszor ült Marina mellett a kopott fotelben, és hallgatta, jak mesél a kislánynak – nem a fájdalomról, hanem a csillagokról, a fákról és arról a reményről, amit eddig sosem mert hangosan kimondani.
Egyik este, miközben az eső finoman verte az ablaküveget, Marina a konyhában sürgölődött, teát készített. Vicente lépett be a terembe, a kezében egy régi, megkopott fotóalbumban lapozgatva.
– Ő itt Lucía volt – mondta Vicente halkan, és a fotóra mutatott, amelyen egy gyönyörű, barna hajú nő mosolygott egy kisbaba társaságában a ház előtt. – Hat évvel ezelőtt… egy rosszullét után elment tőlünk. És a kisfiunk is vele tartott. Akkor azt hittem, hogy a világom végleg darabokra hullott. Azt hittem, soha többé nem fogok otthonra lelni a saját házomban.
Marina odalépett hozzá, a csészét a pultra tette, és óvatosan ránézett a képre. A szívében hirtelen olyan mély részvét hullámzott át, ami minden saját sebét elfedte.
– Sajnálom, Vicente. Olyan nehéz lehetett elengedni mindent, amit szerettél.
– Az volt – bólintott a férfi, majd mélyen Marina szemébe nézett. – De amikor megláttalak a fák alatt, a sárban, ahogy a kislányodat szorítottad… abban a pillanatban nem a múltat láttam, Marina. A jövőt láttam. Azt a lehetőséget, hogy a szeretet nem vész el, csak új formát ölt.
